Egy étterem, ahova nem fogok visszavágyni

A vértes hegyeit vettük célba szombaton, hiszen a tavasz hivatalosan is megérkezett március elsején! Anyu hozott harapnivalót, de az éhségünket fél három körül már nem csillapította, illetve elég hideg is volt, ezért már jól esett volna egy tál jó meleg leves. Az iGO -ban kicsit kutattam, és kinéztük a Gesztesi várat, ahol étterem is üzemel! Nosza, menjünk oda!

Majdnem fél órás út végén (a GPS szoftver egyszer be akart vinni egy mocsaras részhez) végre megláttuk a várhoz vezető utat. Mivel az út nagyjából egy autó szélességű volt, és mindkét oldalán 40 cm vastag hó borította, javasoltam anyunak, hogy a kocsikat hagyjuk lent, és “másszuk” meg a hegyet.

Alig 5 perc múlva már ott voltunk a vár kapujában. Szomorú látvány volt a 14. századi vár, mert szörnyen  el volt hanyagolva! Gyorsan körbejártuk a várat, majd a belső udvarba mentünk. Végre megláttuk az éttermet. Próbáltam kinyitni az ajtót, de bizony az be volt zárva. Pff… Hát akkor vegyünk valamit a presszóban, gondoltuk.

Beléptünk a presszóba, ami már akkor akadályokat állított, ugyanis az ajtók keresztezték egymást, mintegy természetes zsilipet alkotva. Az ember ha be akart jutni, akkor először benyitja a kaput, majd bemegy az előtérbe. Ezután, mivel elég szűkös az előtér, becsukja maga mögött az ajtó és kinyitja a belső ajtót, ami szintén felé nyílik. Ha ugyanezt két ember próbálja meg, akkor ott valakinek a térde-, feje-, vagy más testrésze fogja bánni, az ajtónyitogatást!

Végül túljutottunk az első akadályon! Ahogy beléptünk, mint megriadt madarak, a személyzet felpattant az általános iskolai padokról (olyan forma padok, amelyek nagyjából 6 méteresek, és a tornaórán kellett rajtuk végig futnunk), és mintha éppen csak egy két perces pihenőt tartottak volna, mindenki ment a dolgára.

Az elős megrökönyödésem akkor volt, amikor körbe néztem a presszóban. Enyhén sötét-, poros-, sárgás lámpákkal megvilágított hely volt. Eredetileg lovagterem, amelyből leválasztottak egy nagyobb területet konyhának és raktárnak, a maradék helyre pedig beraktak pár asztalt és padot. 

Az elénk siető férfitól megkérdeztük, hogy az étterem miért van zárva? A válasz azonnal jött: Nincs zárva, lehet rendelni, de most a presszóba lehet csak leülni!

Később rájöttünk, hogy a nagyobb termet valószínűleg többe kerül befűteni, ezért kényszerültünk a kisebb “presszóba” beülni. 

Leültünk és elkezdtük tanulmányozni az étlapot. Maga az étlap úgy nézett ki, mintha filctóllal írták volna, majd egy rossz minőségű fénymásolóval lemásolták volna. Az erőltetett régieskedés a szövegekben pedig inkább volt szánalmas, mint vicces!

Megakadt a szemünk a májgombóc levesen. Nincs is jobb egy kellemes meleg leveskénél amikor kint a hőmérő higanyszála alig jutott túl a 4 Celsius fokon. Nóri paradicsom levest kért, Gabó palacsintát.

Az úriember, aki fogadott minket (valószínűleg a tulaj) eközben tőlünk alig fél méterre méregetett minket, és hallgatta, miről beszélünk.

Mikor már körvonalazódtak az ételek, amiket rendelni akartunk, a tulaj odaszólt nekünk: Uhh! Csak paradicsom levesünk van, mást nem tudok hozni! Anett ekkor döntött úgy, hogy ha nincs húsleves, akkor inkább csak sült krumplit eszik. 

A tulaj felvonta a szemöldökét majd kijelentette, hogy sült krumplit nem tud hozni, mert nincs annyi, amennyi egy teljes adaghoz kellene.

?????

Hát ez furcsa, gondoltuk magunkban. Végül 2.5 paradicsomlevest, 2×2 palacsintát rendeltünk.

A tulaj kihozta az evőeszközöket, és újabb döbbenet lett úrrá rajtunk! Mind az evőeszközök, mind a többi tárgy mintha a nyolcvanas évekből maradt volna vissza. Olyan sótartót, amit kihozott, utoljára az általános iskolai menzán láttam! Őszinte leszek, itt elment a kedvem az egésztől, de mivel már megrendeltük az ételt, nem lett volna korrekt otthagyni az egészet!

Végre megérkezett a paradicsom “leves”. Hogy miért tettem macskakörmök közé? Mert a leves inkább paradicsom pudingra hasonlított. Szörnyen sűrű volt, az ízében a keményítő és a cukor dominált, no meg a két hatalmas hagymakarika, amit grátiszban megkaptunk! 

Nóri belelapátolt, és örömmel láttam, hogy sajtot is szórtak rá. De nem!!! Cérnametélt volt! Összeragadva, egyben! valószínűleg a húslevesből maradt vissza, de még paradicsomlevesben el lehet adni!

A levesről három szó jut eszembe: rossz, felejthető, érdektelen.

A palacsinta nem volt rossz, igaz, a palacsintát művészet elrontani!

Összesen 1.800 Ft -ot hagytam ott, ami igazi pénzkidobásnak bizonyult!

Nóri éhes volt, ezért anyutól kért pénzt chips -re. Mikor már kint voltunk, akkor vette észre Gabó, hogy a chips szavatossága bő két hete lejárt.

Kicsit még időztünk a vár belső udvarán, ahol Nóri kiszúrt két kismacskát. Ekkor a tulajdonos kijött, és a raktárnak használt WC -ből kihozott nagyjából 30 doboz kutyaeledelt. Halkan felröhögtünk és hálát adtunk az égnek, hogy nem ettünk semmilyen húsételt, mert bizony a környéken egyetlenegy kutya se volt!

Related Posts