A gondolat

Volt egyszer valaki. Aztán nem. De maradt a gondolat. Megmaradt a gondolata. És ez a gondolat befészkelődött. Először csak picit. Egészen picikét ásott le. Aztán ahogy tellett az idő, a gondolat elkezdett egyre mélyebbre menni. Az eseménye különös hatással voltak rá. Mint a hold az árapályra. Amikor jó dolgok történtek, a gondolat megpihent. Amikor rosszra fordultak a dolgok, a gondolat újra elemében érezte magát. És csak ásott, ásott, egészen addig, amíg elérte a megfelelő helyet. Mint piros almában a zöld hernyócska, megpihent, és bebábozódott. Egy idegi csendben volt, és készült. Készült a nagy visszatérésre! Nem piszkálta semmi, elég mélyen volt ahhoz, hogy elérhetetlenné váljon, eléggé mélyen volt ahhoz, hogy kiírthatatlan legyen.

És végül eljött az ő ideje. Újabb csapások által lett végül a gondolat, amely tettre sarkalt. Manipulatív gondolat, ami beleakaszkodik a idegpályákba, és nem enged. Számára csak a cselekedet ad értelmet.

A gondolat győzött!