Enter title here

Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy valami nagyon nem OK. Már egy ideje érzem, de a hétvége ebben még jobban megerősített. Ha kint vagyok Érden, közel a gyerekekhez, akkor jó a kedvem (még ha nem is vagyok velük!). Ha Újpesten vagyok, akkor depressziós vagyok. Ez a hely negatív érzéseket ad csak! Nincs benne semmi szeretni való! Néha azt kívánom, bárcsak nagyon – nagyon messze lennék innen! Valahol a föld túloldalán. És akkor nem nyomasztanának gondolatok, nem kellene újra meg újra végig gondolnom azt, hogy mit is akarok az élettől!

Legyen az ember önző, és csak magára gondoljon? Vagy legyen áldozatkész?

A kettő között hol a határ? Hol van az a pont, ahol még csak kicsit önző az ember, de mégis másokért áldozatokat hoz?

Ahogy szokták mondani, egyszer élünk, ki kell használni azt a 50-80 évet, amit kaptunk. Ha már átkarol a halál, és jeges keze összeszorítja a szívem, mire fogok gondolni? Ha önzően élem le az életemet, akkor azt mondhatom, igen, minden kipróbáltam, igen, mindent megtettem amit szerettem volna! De nem feledkezhetek meg arról sem, hogy nem hagyok pozitív nyomot senkiben! Ha hagyok is nyomot valakiben, az csak a fájdalmát, keserűségét fogja kötni hozzám!

Ha áldozatokat hozok, és magamat a sor végére teszem, akkor sokan büszkék lesznek, hogy ismernek, de nyomasztani fognak azok a kihagyott pillanatok, amiért érdemes élni! Egy hosszú és egyenes szürke csőben haladtam végig, és utam során cselekedtem egysmást. De ennek a szürke csőnek a vége a semmibe hajlik.

Egyiket se szeretném! Szeretném, ha 40 év múlva valakinek még az eszébe jutnék, és a szája szögletében egy aprócska mosoly húzódna meg, ha rám gondol! Szeretném, ha azokat a vágyaimat, amelyeket gyermekkoromban tűztem ki magam elé, beteljesíthetném. Hogy annak a kisgyereknek is, aki voltam valaha és még mindig bennem él, örömet szerezzek.