Évek

Újra tudatosult bennem, hogy az élet 30 felett kezd el igazán begyorsulni. Az ember észre se veszi és átugrik a 40 -esek ligájába. Míg lélekben simán 26 -nak érzem magam, a testem nem biztos, hogy ugyanezt gondolja. Hála az égnek, azért jó pár évet letagadhatok, de az bizonyos, hogy azok a pörgések, amikre képes voltam régen, és a lelkesedés, amivel ráugrottam mindenre, már csökken. Eljött a sopánkodás, és a „mi lehettem volna ha…” gondolatok ideje. Úgy látszik, ez is a korral jár, hogy az ember időnként elszámol magával az addigi életével kapcsolatban, és vagy azt mondja, hogy „ez igen, nem vagy kispályás haver!”, vagy újabb szőrszálak őszülnek meg a halántékán, és szomorúan konstatálja, hogy amire szerinte képes lett volna, és amilyen utat szeretett volna bejárni, az bíz nyomokban sem sikerült. Ez sajnos nem olyan, mint a chips, ami nyomokban tejterméket, mogyorót és akár még csótányt s tartalmazhat!

Nehéz dolog az, hogyha az embernek újra kellett kezdenie és emiatt szó szerint nulláról kellett felépítenie az életét! Senki se lát bele azokba a gondokba, problémákba, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy oda jussak, ahol most vagyok.

De ezek nem távoztak nyom nélkül, a karcok ott maradtak a lemezen, és már nem szól úgy, mént fénykorában…