bkk automata

A kisember édes bosszúja

Eddig még sosem próbáltam ki a BKK jegyautomatáit, gondoltam, nosza itt az alkalom, hogy vegyek új bérletet. Szépen elbíbelődtem az érintőképernyővel, és sikerült viszonylag gyorsan eljutnom a fizetésig. Már csak az volt hátra, hogy betuszkoljam a 20.000 Ft -os bankjegyet, és megkapjam a bérletet, illetve a visszajárót! Sajnos ez nem jött össze, a gép nem volt hajlandó elfogadni a papírpénzt.

Sebaj, ott van a pénztár, majd ott!

Besétáltam, oda caplattam a géphez, ahol sorszámot lehet kérni, de bíz az nem működött. Körbenéztem, rajtam kívül 5 – 6 ember álldogált, és várt a sorára. A 3 -as pultnál megjelent egy fiatal hölgy, és félhangosan azt mondta:

Aki jegyet vagy bérletet szeretne venni, az jöhet hozzám!

Hohó! Hát ez tök jó, én éppen bérletet szeretnék venni! Körbenéztem, hogy ki akar még venni jegyet, de senki se mozdult meg, ezért odamentem a pulthoz.

Elővettem a legkedvesebb hangomat és elkezdtem hadarni, hogy mit szeretnék. Éppen ott tartottam, hogy akkor előveszem a bérletemet, hogy a bérletszámot bediktáljam, amikor egy velem egykorú, igen enervált arcú ember lépett oda és szinte sziszegve bökte hozzám a szavait:

Mások is sorban állnak, nem csak magam!

Hmm… Furcsállottam, hogy amikor a kis hölgy szólt, akkor nem indult el, de békeszerető ember lévén azt mondtam:

Hát akkor tessék, kérjen Ön!

Enervált emberünk diadalittasan (a kisember legyőzte a yuppi buzigyereket) odaállt a hölgyhöz, és a távolsági bérletekről kezdett valamit hadoválni. Eközben én hátrébb léptem két lépést, hogy ne zavarjam a még mindig a diadal mámorában úszó férfit.

A pult mögött álló hölgy két mondat után megszakította és elég hangosan azt mondta:

Én csak jegyet és bérletet tudok adni!

A férfi rácsodálkozott, majd mintha nem jutott volna el a tudatáig, folytatta a kérdéseit. A hölgy újra rászólt, már kissé hangosabban. Emberünk tudatáig ekkor jutott el, hogy egy igazi fontoskodó pöcs volt, és az alig 1 perce aratott győzelme tulajdonképpen egy balfaszság volt!

Hátrébb tipegett, én továbbra is kedves mosollyal az arcomon ránéztem, majd jó hangosan (ami tőlem nem jellemző) elkiáltottam magam:

Esetleg van még valaki, aki jegyet- vagy bérletet szeretne venni előttem?

A mellettem álló biztonsági ember és a pultban álló hölgy arcán is mosoly futott végig, amitől emberünk arcára leplezetlenül kiült a düh és szégyen…

Odaléptem a pultos hölgyhöz és cirka 45 másodperc alatt megvettem a bérletemet.

Mikor kifele tartottam, még félhangosan odaszóltam az 1 perce szerzett ellenségemnek:

További jó várakozást és szép napot kívánok!

Ritkán vagyok bunkó, de most igazán jól esett!

Májkrémtett

Vasárnapról maradt két zsemlém, ezért azokat reggel induláskor gyorsan bedobtam a táskámba. Kicsit már szikkadtak, nem kétséges, hogy kell bele valami amitől ehetővé vállnak! 🙂

Bementem a Kosztolányi Dezső téren lévő kisboltba. “Örömmel” láttam, hogy hamarosan ott is Nemzeti Dohánybolt fog nyílni, de ez a történet szempontjából kevésbé érdekes. Vásároltam egy margarint, majd végig néztem a felvágott kínálaton. Szikkadt-, bágyadt-, enyhén zöldes színben tündöklő párizsikkal volt tele a hűtőpult, amihez nem volt gyomrom. Végül feltűnt, hogy van ott minőségibb májkrém is, ezért a pult mögött álló hölgyhöz szóltam:

– Kezét csókolom, a (XXX) májasból szeretnék kérni  10 dekát!

Néni arca összerándult, mintha rossz élmények jutottak volna az eszébe a szó hallatán. Kéretlenül csomagolta ki a nejlonból a májkrémet, majd elővett egy kést (aminek tisztaságáról nem voltam meggyőződve) és azzal kezdte el csiszatolni a májast. Nehezen ment, mert vagy 20 másodpercig küzdött vele, miközben az arca el – el torzult egy pillanatra. Mikor végzett, rám nézett és azt mondta:

– Hát lehet, hogy egy kicsivel több lett! Ezt a májast nem lehet rendesen vágni!

– A kicsi mit jelent? – kérdeztem vissza.

– 21 dekagramm!

Ejhh! Két zsemlét félbe vágom, akkor is csak 4×70 cm2 -es terület lesz, amire rákenek 20 dkg májkrémet, akkor hüvelykujjnyi vastagságú réteg lesz rajta. Hazavinni nem akarom, holnapra meg elfeledkeznék róla, hogy a hűtőben hagytam.

A fenti problémák cikáztak az agyamban, miközben már  replikáztam is:

– Hát az kicsit sok lesz, mégiscsak 10 deka kellene! Mert hát két zsemlém van, és….  – Elhalkultam, mert láttam, hogy az eladónőnek elborult az arca.

Az asszony látványosan rándított egyet a vállán, majd újabb nyiszatolásba kezdet, miközben az orra alatt olyanokat mormogott hogy: “szar ez a kés!”, “a májkrémből nem lehet ilyen vékonyat vágni”, “20 deka nem túl sok”, és végül: “különben is, nem volt kedvem reggel bejönni!”

Koppant a kés, az eladó papírt vett elő, és beledobott egy furcsa alakú masszát, és odabökte nekem:

– Kicsúszott a héjából, nem baj?

Éreztem a hangjából a dühöt, az életutálatot, és azt, hogy legszívesebben letaszítana a Taigetosz széléről a mélybe, mert 10 dkg májkrémet mertem kérni!

– Nem probléma, köszönöm!

Felkaptam az amorf csomagot, és elindultam a pénztár fele. Éreztem a hátamon a megvető tekintetét, szinte égette a vállamat!

Már éppen befordulni készültem a pénztárhoz, amikor megadta a kegyelemdöfést, kimondta a mondatot, amit egészen odáig keresett, a visszavágást a májkrém affér miatt, a bosszút, amely oly édes volt, mint a méz:

– És legközelebb legyen szíves a bejáratnál kosarat venni!

Mindennapos bosszankodásaim

Bosszant, ha

  • a nyugdíjas nénik 12:05 -kor mennek a gyógyszertárba / postára, amikor én az ebédidőmben ki tudok menni, és 20 percig tökölnek a kiadó ablaknál,
  • 1 perc késéssel érek a buszmegállóba, és a busz, ami általában 5-6 percet szokott késni, most pontosan érkezett, továbbá a megállóban csak egy bérletes ember száll fel, így esélyem sincs arra, hogy elérjem,
  • a lekésett busz utáni következő busz nem hogy pontosan érkezne (csak 10 percet kelljen fagyoskodnom) hanem még +10 percet késik is, és amikor fel akarok szállni, tömegnyomor fogad,
  • reggel a frissen mosott farmeromban indulok munkába, és délután akkora felhőszakadás van, hogy estére csak a “gyönyörű” érdi sáros utakon tudok hazajutni,
  • ebédidőben telefonálnak, és nem tudom megenni az ebédemet,
  • kihasználják a szorult helyzetemet, és átvágnak,
  • ha a munkámban nem tudok egyről a kettőre jutni, mert kevés információt kapok.

Fortyogó düh

Újra és újra meglepődöm azon, hogy a SiteTalk -al kapcsolatos bejegyzéseim milyen dühöt váltanak ki azokból, akik elhivatottan prédikálnak róla, próbálják az ismerőseiket és idegeneket beszervezni maguk alá!

Nincs nekem problémám ezekkel az emberekkel! Az együgyűség néha még bájos is!

De az, hogy valaki ugyanazt az anyázós hozzászólást 400 -szor próbálja meg a Rólam szekcióhoz hozzáadni 1 órán belül, hát ehhez már tényleg fortyogó düh szükséges!

Kedves dühös és dölyfös hozzászóló! Ezúton szeretném jelezni, hogy a hozzászólás előtt néhány dolgot (úgymint név, e-mail cím) ki kell tölteni. Erre figyelmeztet is a rendszer! Enélkül nem fog menni! 😛

Hangulat zene

Egy kis vérhányós zaj éjszakára!!!!

Stereotype fools
Playing the game
Nothing Unique
They all look the same
In this Sea of Mediocrity
I can be anything
Anything I want to be

I am the enemy
I am the antidote
Watch me closely
I will stand up… NOW!

Egyszer

Egyszer elhatároztam, hogy vidám leszek-, segítőkész-, és kedves mindenkivel. Mert úgy gondoltam, hogy ez jó. Mert ez valójában jó! Ha az ember sugározza magából a jóságot, kedvességet, akkor visszafele is meg fogja kapni.

Aztán rájöttem, hogy itt kevés olyan ember van, aki tiszta szívből elfogadja azt, ha vidámságot, segítőkészséget, jóságot sugároz rá a másik. Az emberek gyanakvóak! “Miért akar ez nekem segíteni?” – gondolkodnak magukban! “Miért mosolyog rám?” “Miért akar jó fej lenni?” Sokan úgy gondolják, hogy egy ilyen gesztus vica – versa elkötelezettséget jelent, és legközelebb majd nekik kell valami hasonlót művelniük. Ezért inkább elzárkóznak, és közönyt erőltetnek magukra!

Egyszer elhatároztam, hogy akiket megbántottam valamikor valamivel, megpróbálom jóvátenni. Hogy mikor és hogyan, arról nem készítettem tervet. Csak úgy, szépen sorjában.

Aztán rájöttem, hogy a megbántás sokkal mélyebb gyökereket ereszt, mint ahogy azt én gondoltam. Nem voltam sosem haragtartó, és nem is leszek. Így nekem az, hogy fél vagy két év után is gyűlölettel tekintsek egy másik emberre, elképzelhetetlen! De vannak, akik így éreznek. És nekik nehezen tudom elmondani, hogy mennyire sajnálom, hogy bántóan viselkedtem, vagy durván és bunkón. Tudom, ezek a szilánkok mélyre hatolnak, és örökké a bőr alatt lesznek, ott ahonnan már nem lehet kipiszkálni, ott ahol mindig irritálni fognak. ÉS tudom, hogy ez a zavar miattam lett. 

Ezért szégyellem is magam, akármennyire hihetetlen is! Nem szeretek megbántani, és nem szeretek fájdalmat okozni!

És most, jöhetnek a kommentek, amikben ezeknek az ellenkezőjét állítják!!! Hajrá, rúgjon belém mindenki! 

Grrrr

Utálom, hogy vannak dolgok, amiket nem én irányítok, és függök mégis tőlük. És ezek a dolgok csak belevisznek szarabbnál szarabb helyzetekbe! Jó lenne egy szigeten élni, távol mindentől!

Busztörténetek

Ma két különös esetet is láttam a buszon utazva, és mindkettő megdöbbentett.

Történet 1.

Amikor szemetet látok szétszórva az utcán, mindig arra gondolok, hogy siheder srácok bulizás után széthajigálták a papírokat, műanyag flakonokat, sörös dobozokat. Ebbéli hitemből sikerült elmozdulnom. A 272 -es buszon álltam (sose ülök le, egyrészt fiatal vagyok, nincs szükségem a csücsülésre, másrészt utálom, amikor a nyugdíjas nénik vádlóan néznek rám!), amikor a Kosztolányi Dezső téren egy 75 év körüli nénike szállt fel. Egyik kezében egy bőrtáska, a másikban egy műanyag kávéscsésze. Ahogy felszállt, rögtön le is ült egy székre, közel a nyitott ablakhoz. Ahogy a busz tovább robogott, óvatosan kortyolgatta a forró kávéját, majd mikor befejezte, a nyitott ablakon keresztül kihajította.

Magamban felhördültem, mert kihajítani valamit egy mozgó járműből felelőtlenség, másrészt pedig oltári tapló dolog ilyen pofátlan módon szemetelni!

Forrongtam magamban, amikor is a néni benyúlt a fekete bőrtáskájába, és kivett egy papírzacskót, benne egy pogácsa maradékával. Jóízűen megcsócsálta a pogácsa darabkát, majd a papírzacskót összegyűrte, és szinte művészi mozdulattal kivágta az ablakon. Újabb agyvérzés!!! Feszegette az agyamat a gondolat, hogy kiszedek pár papírt a táskámból, és ugyanazzal a természetességgel, ahogy ő kiszórta a szemetét az ablakon, bedobom az ölébe.

A néni gyorsabb volt, és a Sasadi úton leszállt!

 

Történet 2.

Visszafele szintén a 272 -es busszal jöttem. Már majdnem a Kosztolányi Dezső térnél voltunk, amikor a busz hirtelen fékezett egy nagyot, és csikorgó kerekekkel megállt. A sofőr technikásabbnak képzelte magát, mint volt, és majdnem belehajtott egy házaspárba, akik a zöld lámpánál keltek át az úttesten!

A busz állt a piros lámpánál,  én pedig kukucskáltam kifele a budapesti szmogtól beszürkült ablakon keresztül. Az utcán egy 60-65 év körüli jól szituált férfi sétált. Ha nekem kellene szakmát választanom neki, én sebésznek adnám!  🙂

Ahogy sétált a járdán, meglátott egy chip -es zacskót, és tőle 2 – 3 méterre egy cigarettás dobozt a földön. Odasétált, felvette, majd a cigarettás dobozhoz is lehajolt. Mindkettővel a kezében elsétált az alig 5 méterre lévő kukához, és beledobta! A csodálkozástól köpni – nyelni nem tudtam! 10.000 emberből csak 1 van, aki ezt megteszi! Minden tiszteletem az övé!