Emma

5 éves volt, alacsonyabb a hasonló korú gyerekeknél. Gesztenyebarna, válláig érő haja arcának pufók vonásait kegyesen takarta. A szemébe logó tincseket anyukája az óvodába indulás előtt virágos csattal kapcsolta el. A csat az udvaron kikapcsolódott, majd lepottyant valahol. Emmának nem tűnt fel azonnal. A fogócskázás végén vette csak észre, hogy a napocskára hasonlító virágos csat már nincs a hajában. bosszúsan nézett körbe, de kis társai nem figyeltek rá.

"Ki volt az!" – kiabálta hangosan. De a többiek már szaladtak tovább, Botond volt az, aki éppen fogó volt. Műszálas melegítőjének susogása segítette a többi gyereket, hogy tudja éppen kit üldöz.

Emma, miután látta, hogy senki se törődik vele, az óvónénihez szaladt. Elpanaszolta neki, hogy a szép új csatot valaki kivette a hajából. Virág (milyen szép név egy óvónéniek) óvónéni odahívta a gyerekeket.

"Gyerekek, Emma nem találja a hajcsatját! Valaki nem rántotta ki véletlenül a hajából?"

Senki se emlékezett rá, hogy ilyen történt volna. Virág óvónéni (aki mindig kedvesen mosolygott, és megsimogatta a gyerekek fejét ha elmentek mellette) tanácstalanul nézett Emmára.

"Talán kiesett a hajadból!" – mondta. "Sétálj körbe, hátha meglátod valahol!"

A kapu ekkor hatalmasat nyikorgott. 8 óra 15 perc volt. Megérkezett az új fiú. Anyukája mindig ilyenkor hozta be. Megpuszilta az arcát, súgott valamit a fülébe, majd sietősen távozott. A kerítésen keresztül látni lehetett, ahogy a piros Renault Clio -ba visszaszáll, és elhajt.

Az új fiú ott állt, ahol még 1 perc anyukája megpuszilta. Tanácstalanul nézett körbe. Nem voltak barátai, 2 hete íratták be ebbe az óvodába. Anyukája egyedül nevelte, sokat dolgozott, ez az óvoda pedig egészen közel volt a munkahelyéhez. Az új fiú tiltakozott. A régi óvodában mindenki szerette, sok barátja volt. Itt kényelmetlenül érezte magát! A gyerekek nem törődtek vele. Pedig hozott magával egy mágnest, amit apukájától kapott, amikor szombaton elvitte a játszóházba pár órára.

Apukáját ritkán látta. Hiányzott neki apu, és azok a játékkal töltött órák, amikor nála lehetett. Érzékeny gyerek volt, aki a legkisebb rezdülést is vette gyermeki lélekantennácskáival. Ha az okát nem is értette, de érezte, hogy apu és anyu között feszültség van. A mozdulataik, a beszélgetéseik tele voltak azzal a furcsa vibrálással, amit nem szeretett. Amióta apu bemutatta neki Andit, aki odaköltözött hozzá, anyu szörnyen mogorva lett. Ezért amikor lehet, anyu nyomában volt, és próbálta jó kedvre deríteni. Anyu mindig szép, mesélte egyszer Eszter óvónéninek, de amikor nevet, akkor még százezerhuszontizszázszor szebb!

Emmának tetszett az új fiú. Huncut tekintete, kedves mosolya, és szőke haja lenyűgözte. Hasonló magasságú volt, mint Emma, és egy csoportba is jártak. De az új fiú inkább játszott a játékokkal elvonulva, mint a többiekkel.

"Elvált szülők gyereke, azért ilyen furcsa!" – hallotta egyszer anyutól, amikor beszélgetett Kótai Pisti anyukájával.

Emma nem találta furcsának! Olyan volt mint a többi kisfiú, csak jobban tetszett a többi fiúnál! Tett pár határozatlan lépést az új fiú, de Virág óvónéni megelőzte. Odament hozzá és üdvözölte.

"Hűű, mi van neked!" – csodálkozott rá az új fiú kezében lévő mágnesre.

"Mágnes, apukámtól kaptam!" – válaszolta az új fiú!

"De jó! Pont a Te mágnesedre lenne szükség! Gyere!" – invitálta Virág óvónéni a szőke fiúcskát.

Emma arca piros lett, mint a cseresznye, amikor az új fiúval odaállított mellé az óvónéni.

"Emma! Enged meg, hogy bemutassam neked Marci! Ő az új csoporttársad! Azt hiszem, segítségedre lehet a hajcsatod keresésében!"

"Szia!" – mondta Marci, miközben a cipőjének fűzőjét nézte elgondolkodva.
"Szia!" – válaszolt Emma, és egy picit még vörösebb lett az arca.

Ezután az óvónéni elmagyarázta, hogy a mágnes odavonzza a fémeket magához, ezért nagyon jól tudják használni a fém csat megkereséséhez.

A két kisgyereke az óvónéninek noszogatni kellett, hogy közösen keressék meg a csatot. De miután elmondta, hogy így nem csak a hajcsatot, hanem kincseket is találhatnak, mindkettőjük fantáziáját feltüzelte. Igazi kincskeresőkké változtak. A földbe vájt üregéből kibújó darázs szörny volt már -, a mágneshez hozzáragadt gémkapocs pedig az indiánok elrejtett kincseinek egyike. A hernyó, amelyik az imént pottyant le a fáról, kígyó volt az őserdőben, a mászóka pedig a legmagasabb hegy a világon, aminek a legtetejéről már a holdat is el lehetett érni. Négykézláb másztak egymás mellett, mint két kutató, aki a piramisok titkos bejáratát keresik. Marci mesélt a könyvéről, amiben múmiák is vannak, meg a kisvasútról, amit irányítani tud, és sínpályán megy. Hadarva részletezte, hogy a lego kockákból épített házat is elbírta a mozdony! Emma pedig tátott szájjal hallgatta, és közben Marci sötétbarna szemét csodálta. Amikor a kisfiú elhalhatott egy pillanatra, Ő is mesélni kezdett arról a dinoszaurusz csontról, amit apukájával találtak a kertben. Elmesélte, hogy anyu mosolygott amikor bevitték a hatalmas csontot a lakásba, és halkan apunak azt suttogta "Többet a kutyának nem adjál velős csontot!".

Amikor a homokozóhoz értek, Marci arca felcsillant tudományos pontossággal mérte fel a sivatagot, amin keresztül kellett haladniuk. Elmagyarázta Emmának, hogy milyen kísérteties állatok és növények fogják Őket fenyegetni, de ne féljen, mert ő, a híres felfedező már többször járt itt, és sosem tévedt el! A homokot rugdosva haladtak előre, miközben Emma azt kiabálta: "Vigyázz, homokvihar!".
Ahogy a homokozó másik végéhez értek, Marci megbotlott, és térdre esett. Emma odasietett, és látta, hogy a fiúnak rettenetesen fáj ahol megütötte. De összeszorította a fogát a híres felfedező, és csak annyit mondott: "Ez a kis baleset nem állíthat meg minket a felfedezésünkben!"
A homokozó sarkán, ahol még mindig csücsült a fiú, meglátott valamit. Rózsaszínű volt, de a homok takarta. Emma kezét megfogta, és a mágnessel óvatosan közelítettek felé. A tárgy egyszer csak megmozdult, majd mint a villám odaugrott a mágnes végéhez. Emma virágos hajcsatja volt az. Ott ültek a homokozó szélén, egymás kezét fogva, és bámulták a KINCSET.

A kincset, ami által egy sokkal nagyobb kincshez jutottak, a barátsághoz.