Merre?

Szörnyen aggasztó, hogy ahogy öregszem, egyre több helyre szeretnék eljutni. Nap mint nap találok olyan helyeket a világban, amit szeretnék még egyszer az életben megcsodálni. Évekkel ezelőtt Mongóliáról csak Dzsingisz kán jutott az eszembe, ma már szívesen megnézném a végtelen és nyers sztyeppéket, Terjel jurtái és sziklaformációira.

De ott van Örményország, ami számomra sokáig csak egy volt Szovjet tagállam volt, egészen addig, amíg a „Musza Dagh negyven napja” történetét nem olvastam. És persze közrejátszott az is, hogy a System of a Down erőteljesen tolta az örmény identitását. Ma már roppant kíváncsi vagyok az ottani életre, a Hegyi Karabah Köztársaságra, a Haghpat kolostorra, és persze az Ararát hegyre is.

De hogy közelebbi célpontokat is mondjak, szívesen elmennék Norvégiába, hogy elmenjek Európa legészakibb pontjára a Nordkinn – fokhoz. 

Egyszer még szeretném látni az izlandi gejzíreket, és Moszkva fokhagymakupolás templomait. Szeretném megkóstolni a skótok nemzeti eledelét a Haggis -t, és ropogtatnék egy igazi nápolyi pizzát is.

Kezdem érteni azt, hogy miért mondják azt, hogy ahhoz, hogy mindent ami érdekel minket, ahhoz legalább kétszer ennyit kellene élnünk!