Nevelési elvek

Mint gyakorló szülő, sokat gondolkoztam azon, hogy milyen módon kell a gyereket nevelni. Vannak akik a porosz módszert vallják, azaz a szülőt a gyerek tartsa tiszteletben, legyen az idősebb az aki megmondja, hogy mi a jó. A másik oldal a nyitott nevelés mellett voksol, azaz a gyereknek meg kell engedni mindent, és csak instrukciókkal kell ellátni, hiszen saját magának kell eldöntenie, hogy mi a jó és helyes.
És egyik módszert se tartom magában jónak! A pofozkodós-, a felnőtt az okosabb típusú nevelés a 14-16 éves gyereket lázadóvá teszi, és huszonéves koráig lázadni fog minden ellen, amit a szülei mondanak. A másik módszer pedig magában hordozza annak a veszélyét, hogy egy idő után a felnőtt nem tudja a gyereket kordában tartani, elveszti a kontrollt, és mire eléri a pubertás kort, már kikészíti a családját és a környezetét.
Valahol a kettő között kell megtalálni az egyensúlyt. Tisztelje a szüleit, de a szülők ne gondolják azt, hogy csak az az igaz és jó, amit Ők gondolnak! Engedni kell a gyereket, hogy saját maga fel a világ dolgait, nem szabad korlátozni abban, ami érdekli. Ha csótányokat akar tenyészteni, akkor gondosan körbebástyázott akváriumban tegye csak meg! Ha főzni akar tanulni, akkor fakanalat kell a kezébe adni, és hagyni kell hogy a fantáziája szerint tegyen. Nem kell sopánkodni, hogyha egy tányér eltörik, vagy odaég a főzelék a tűzhelyre!
Tulajdonképpen az lenne tökéletes, hogyha a gyerekek a szüleikre nem csak szülőként, hanem barátként is tekintetnének! Kevés olyan embert ismerek, aki a legbensőbb titkait is elmeséli a szüleinek! Sokan csak a legjobb barátnőjüknek vagy barátjuknak mesélnek el dolgokat, ami pedig érdekelné a szülőket is.
Tisztába vagyok azzal, hogy nehéz így nevelni a gyerekeket! Tisztába vagyok azzal, hogy a felnőtt lét folyamatos fáradtsággal és nyűggel van tele! Minden napra jut egy iciri-pici bosszúság-, egy goromba ember-, egy csalódás… De ezeket ki kell kapcsolni, hogyha a gyerekekkel vagyunk! Nekik azt az embert kell adnunk, akivel jót beszélgetnek, ökörködnek!

Remélem, hogy az én gyermekeim ha felnőttek lesznek, úgy fognak rám gondolni, mint én gondolok a szüleimre. Szeretettel!