Ispánk vol 3

Azaz vasárnap. Talán ez volt a legmókásabb nap.

9 -re mindenki kint állt az Arkánum előtt. Szépen összecsomagolva minden, utolsó szendvicsemet és két almát elcsámcsogtam, majd felszálltunk a buszra. De! A táskák miatt a kosárkák nem fértek be a kisbusz csomagtartójába, ezért azokat kézbe kellett vinni. Nyakamban a fotóstáskám, ölemben a kis zöld kosárkám, és így robogtunk 3/4 órát.

Hármashatár. Így hívják a helyet, ahol a szlovén, osztrák és magyar határ találkozik. Itt parkolt le az autó 10 órakor.

Jakucsek tanárnő 12 órát lőtte be az indulás időpontjának, addig mindenki menjen és szedjen gombát. Hangsúlyozta, hogy érdemes ehető gombát szedni, mert azt ugyebár fel lehet otthon használni!

Szépen a kezembe vettem a nagyonokos telefonomat, és megkerestem rajta a GPS lokátor programot. Ez annyit csinál, hogy megadott helyre bármikor visszavisz, ha GPS jelet kap.

Ahogy éppen üzemeltem be, valaki felkiált: “Ott! A hegyoldalban, az nem óriás őzlábgomba??”

Természetesen az volt, 10 méter magasban, 60 fokos hegyoldalon. Senki se akart felmászni oda, egy idiótát kivéve: Keve úrat.

Gyorsan felmásztam, és leszedtem két jókora példányt. És itt egy fontos momentumot szeretnék kihangsúlyozni, a telefonomat a zsebembe tettem, és úgy másztam fel a hegyoldalba! Hogy ez miért fontos momentum, a későbbiekben kiderül!

A többiek elindultak, ezért gyorsak utánuk loholtam. Egy ideális emelkedésű lejtőn elindultunk felfele, a szokásos csapat: Zsuzsi, Nóri, Zoli és én. Szépen haladtunk felfele, miközben jó gombász módjára a földet vizslattuk. Egy idő után Zoli elmaradozott, majd Nóri is másik úton ment, csak Zsuzsival tartottuk a 4-5 lépés távolságot egymástól. Egészen szép helyeket találtunk, és sikerült egy olyan tisztáshoz is elérnünk, ahol őzeket láttunk legelni.

A csatazaj, amit a 20 embert produkált, teljesen elült, és csak egymás lihegését hallottuk, ahogy caplattunk felfele a dombokon. Aztán eljött az idő, amikor már gyanússá vált, hogy elég távolra kerültünk. Gyorsan megnéztem a telefonomat, 11 óra volt.

Itt az idő a visszafordulásra, határoztuk el közösen, és szépen megindult visszafele. No de merre van a visszafele annak, aki a földet bámulja 1-2 kilométeren keresztül. A távolság és térérzékelése az embernek egy erdőben el tud veszni. Azt hiszi tereptárgyakra, hogy azokat már látta, de utána rájön, hogy mégsem!

Hát bizony mi is mentünk a fejünk után, és egyre jobban belemásztunk a susnyákosba. Eleinte még bátran mutattam az irányt, majd egyre bátortalanabbul próbáltuk megtalálni a helyes utat. Végül rájöttünk, hogy k*rvára eltévedtünk az erdőben. Sehol semmilyen támpont, felettünk 200 éves fák magasodtak. Végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk egy irányba, és valahol majd csak kikötünk! Mentünk mentünk, majd úgy döntöttünk, hogy inkább megfordulunk.

Újabb 20 perc, sehol semmi. Már 11:50 volt, amikor megláttunk egy tisztást. Rohanás oda, de igen gyorsan legörbült a szánk, amikor rájöttünk, hogy az alig 3/4 órája kijelölt indulási helyünket találtuk meg, csak a másik oldalán.

Végül megláttunk egy kábelt, azt követve pedig eljutottunk egy házik. A ház körüli sárban hatalmas termetű kutya nyomai.

Felajánlottam, hogy bemegyek a házba, és segítséget kérek. De bizony ott egy árva lélek se volt. Tárva nyitva az ajtók, tyúkok rohangásztak a fészerben, de embernek nem volt nyoma.

Na most mit tegyünk. Telefon térerő = 0, de ha lett is volna, kit hívjunk???

Zsuzsi kezdett pánikba esni, azt mondta, hogy utálja, ha valakinek rá kell várnia. Én nyugtatgattam, hogy semmi gond, már találtunk egy házat, és kaja is van nálunk, 1-2 napig kibírjuk!

Azt hiszem ez nem volt akkor, abban a pillanatban jó szöveg.

Mikor körbejártunk a portát, megláttam egy utat. Azt javasoltam, hogy induljunk el rajta, mert kocsinyomokat is lehetett látni. És az utak általában lakott területre visznek!

Igazam is lett, nagyjából 25 perc séta után betonutat pillantottunk meg! Megmenekültünk!! Éljen!

De nem sokáig tartott az örömünk… Egy hölgy ült egy kocsiban az út mellett. Gyorsan odamentünk hozzá, és Zsuzsi eldarálta neki, hogy eltévedtünk, és hogy segítsen már nekünk. Én meg Zsuzsit lökdöstem, hogy: Ennek az autónak szlovén rendszáma van. És bizony, a hölgy egy szlovén állampolgár volt. Nem tudott magyarul, de angolul se!

Pufff… Kézzel – lábbal mutogatás, de nagyon nem értette meg. Végük kínjában kibökte: Deutsch?

Hurrá! 5 évnyi német tanulásnak mégiscsak volt értelme. Szépen komótosan elmondtam (nyelvtan = 0) , hogy erdőben, bemenni, pilze sammeln, busz várni, mi lenni erdőben idegen, keresni társak, könnte uns helfen?

A hölgy picit értetlenkedett, majd azt mondta tört némettel: nincs nála semmilyen papír, de idehívja a kollégáját, majd ő segít.

Közben tudatosult bennünk, hogy a zöld határon keresztül szépen átsétáltunk Szlovéniába.

Alig telt el 6-8 perc, megérkezett a kollégája. Elmondtuk neki, hogy határhoz szeretnénk eljutni, segítsen. Betessékelt az autójába, és elvitt minket egyenesen a gombász csoporthoz! Hatalmas hálálkodás (és a háttérben hangos röhögés) közepette búcsúztunk el a szlovénoktól.

Egy nap kétszer sikerült útlevél és minden más papír nélkül határsértés eszközölnünk!

12:50 -re megkerültünk!

Még megnéztük a gombákat, amit gyűjtöttünk, majd beszálltunk a buszba és visszaindultunk Budapestre.

Zsuzsi elnézést kért, hogy pánikolt, de én nagyon élveztem az eltévedést! Egy kis izgalom az életemben!