A világ legszerencsétlenebb embere

Vannak emberek akik egyszerűen nem erre felgyorsult, pörgős világra valóak. Ők azok, akiknek egy kastélyban kellene szolgálniuk, és mindent pontosan a vezetőjük paranccsa alapján kellene elvégezniük, mert egyéni döntésekre képtelenek.
Ilyen volt az a negyvenes éveiben járó férfi is, akivel tegnap a Kálvin téri metróban futottam össze. Látszott, hogy ritkán jár városban (miközben szépen volt felöltözve), és még ritkábban használja a tömegközlekedést. Ott toporgott a mozgólépcsőnél, és mikor már nagyon nem tudta, hogy mit csináljon, odafordult hozzám:
– Elnézést, meg tudná mondani, hogy a Móricz Zsigmond körtér hány megállóra van innen?
Felnéztem a táblára, ami a fejünk felett volt, és frappánsan válaszoltam is:
– Egy, kettő, három… Három megállót kell menni!
A férfi megköszönte, majd amikor megérkezett a metró, még egyszer odafordult hozzám:
– Ezzel a metróval kell menni a Móricz Zsigmond körtérre?
– Igen! – és már szálltam is fel.
A másik ajtónál Ő is felszállt.
A metró elindult, majd a Szent Gellért térnél azt vettem észre, hogy emberünk leszáll, és nagyon nézelődik.
Próbáltam neki szólni, hogy ez még nem az, de a metró ajtó becsukódott, és elindult a szerelvény.
A Móriczon még el kellett intéznem pár dolgot, így nagyjából 20 perc múlva arra mentem vissza. Akkor láttam meg, hogy szerencsétlen valamilyen úton – módon villamossal eltalált a körtérre.
Nem tudtam, hogy sajnáljam, vagy nevessek a szerencsétlenségén. Remélem, azért odatalált a kívánt utcába! 🙂

bkk automata

A kisember édes bosszúja

Eddig még sosem próbáltam ki a BKK jegyautomatáit, gondoltam, nosza itt az alkalom, hogy vegyek új bérletet. Szépen elbíbelődtem az érintőképernyővel, és sikerült viszonylag gyorsan eljutnom a fizetésig. Már csak az volt hátra, hogy betuszkoljam a 20.000 Ft -os bankjegyet, és megkapjam a bérletet, illetve a visszajárót! Sajnos ez nem jött össze, a gép nem volt hajlandó elfogadni a papírpénzt.

Sebaj, ott van a pénztár, majd ott!

Besétáltam, oda caplattam a géphez, ahol sorszámot lehet kérni, de bíz az nem működött. Körbenéztem, rajtam kívül 5 – 6 ember álldogált, és várt a sorára. A 3 -as pultnál megjelent egy fiatal hölgy, és félhangosan azt mondta:

Aki jegyet vagy bérletet szeretne venni, az jöhet hozzám!

Hohó! Hát ez tök jó, én éppen bérletet szeretnék venni! Körbenéztem, hogy ki akar még venni jegyet, de senki se mozdult meg, ezért odamentem a pulthoz.

Elővettem a legkedvesebb hangomat és elkezdtem hadarni, hogy mit szeretnék. Éppen ott tartottam, hogy akkor előveszem a bérletemet, hogy a bérletszámot bediktáljam, amikor egy velem egykorú, igen enervált arcú ember lépett oda és szinte sziszegve bökte hozzám a szavait:

Mások is sorban állnak, nem csak magam!

Hmm… Furcsállottam, hogy amikor a kis hölgy szólt, akkor nem indult el, de békeszerető ember lévén azt mondtam:

Hát akkor tessék, kérjen Ön!

Enervált emberünk diadalittasan (a kisember legyőzte a yuppi buzigyereket) odaállt a hölgyhöz, és a távolsági bérletekről kezdett valamit hadoválni. Eközben én hátrébb léptem két lépést, hogy ne zavarjam a még mindig a diadal mámorában úszó férfit.

A pult mögött álló hölgy két mondat után megszakította és elég hangosan azt mondta:

Én csak jegyet és bérletet tudok adni!

A férfi rácsodálkozott, majd mintha nem jutott volna el a tudatáig, folytatta a kérdéseit. A hölgy újra rászólt, már kissé hangosabban. Emberünk tudatáig ekkor jutott el, hogy egy igazi fontoskodó pöcs volt, és az alig 1 perce aratott győzelme tulajdonképpen egy balfaszság volt!

Hátrébb tipegett, én továbbra is kedves mosollyal az arcomon ránéztem, majd jó hangosan (ami tőlem nem jellemző) elkiáltottam magam:

Esetleg van még valaki, aki jegyet- vagy bérletet szeretne venni előttem?

A mellettem álló biztonsági ember és a pultban álló hölgy arcán is mosoly futott végig, amitől emberünk arcára leplezetlenül kiült a düh és szégyen…

Odaléptem a pultos hölgyhöz és cirka 45 másodperc alatt megvettem a bérletemet.

Mikor kifele tartottam, még félhangosan odaszóltam az 1 perce szerzett ellenségemnek:

További jó várakozást és szép napot kívánok!

Ritkán vagyok bunkó, de most igazán jól esett!

Döbbenet

A System of a Down nevű zenekarnak van egy száma, aminek az a címe, hogy: Erőszakos pornó (Violent pornography). Mivel a zenekar igen csak előkelő helyen szerepel a kedvenc zenéim között, ezért ezt a számukat megosztottam.

Legnagyobb meglepetésemre, az elmúlt 1 hónapban vagy 30 ember nézte meg a bejegyzést, de nem a SOAD miatt, hanem az erőszakos pornó reményében. Egyértelműen látszik, hogy a google keresőjébe ezt a két szót beírva reménykedtek abban, hogy ilyen jellegű tartalmat fognak találni.

EMBER!!!! Milyen beteg és bizarr világban élünk, hogyha már csak az erőszakos pornó tud felizgatni??!?

 

Ispánk vol 3

Azaz vasárnap. Talán ez volt a legmókásabb nap.

9 -re mindenki kint állt az Arkánum előtt. Szépen összecsomagolva minden, utolsó szendvicsemet és két almát elcsámcsogtam, majd felszálltunk a buszra. De! A táskák miatt a kosárkák nem fértek be a kisbusz csomagtartójába, ezért azokat kézbe kellett vinni. Nyakamban a fotóstáskám, ölemben a kis zöld kosárkám, és így robogtunk 3/4 órát.

Hármashatár. Így hívják a helyet, ahol a szlovén, osztrák és magyar határ találkozik. Itt parkolt le az autó 10 órakor.

Jakucsek tanárnő 12 órát lőtte be az indulás időpontjának, addig mindenki menjen és szedjen gombát. Hangsúlyozta, hogy érdemes ehető gombát szedni, mert azt ugyebár fel lehet otthon használni!

Szépen a kezembe vettem a nagyonokos telefonomat, és megkerestem rajta a GPS lokátor programot. Ez annyit csinál, hogy megadott helyre bármikor visszavisz, ha GPS jelet kap.

Ahogy éppen üzemeltem be, valaki felkiált: “Ott! A hegyoldalban, az nem óriás őzlábgomba??”

Természetesen az volt, 10 méter magasban, 60 fokos hegyoldalon. Senki se akart felmászni oda, egy idiótát kivéve: Keve úrat.

Gyorsan felmásztam, és leszedtem két jókora példányt. És itt egy fontos momentumot szeretnék kihangsúlyozni, a telefonomat a zsebembe tettem, és úgy másztam fel a hegyoldalba! Hogy ez miért fontos momentum, a későbbiekben kiderül!

A többiek elindultak, ezért gyorsak utánuk loholtam. Egy ideális emelkedésű lejtőn elindultunk felfele, a szokásos csapat: Zsuzsi, Nóri, Zoli és én. Szépen haladtunk felfele, miközben jó gombász módjára a földet vizslattuk. Egy idő után Zoli elmaradozott, majd Nóri is másik úton ment, csak Zsuzsival tartottuk a 4-5 lépés távolságot egymástól. Egészen szép helyeket találtunk, és sikerült egy olyan tisztáshoz is elérnünk, ahol őzeket láttunk legelni.

A csatazaj, amit a 20 embert produkált, teljesen elült, és csak egymás lihegését hallottuk, ahogy caplattunk felfele a dombokon. Aztán eljött az idő, amikor már gyanússá vált, hogy elég távolra kerültünk. Gyorsan megnéztem a telefonomat, 11 óra volt.

Itt az idő a visszafordulásra, határoztuk el közösen, és szépen megindult visszafele. No de merre van a visszafele annak, aki a földet bámulja 1-2 kilométeren keresztül. A távolság és térérzékelése az embernek egy erdőben el tud veszni. Azt hiszi tereptárgyakra, hogy azokat már látta, de utána rájön, hogy mégsem!

Hát bizony mi is mentünk a fejünk után, és egyre jobban belemásztunk a susnyákosba. Eleinte még bátran mutattam az irányt, majd egyre bátortalanabbul próbáltuk megtalálni a helyes utat. Végül rájöttünk, hogy k*rvára eltévedtünk az erdőben. Sehol semmilyen támpont, felettünk 200 éves fák magasodtak. Végül úgy döntöttünk, hogy elindulunk egy irányba, és valahol majd csak kikötünk! Mentünk mentünk, majd úgy döntöttünk, hogy inkább megfordulunk.

Újabb 20 perc, sehol semmi. Már 11:50 volt, amikor megláttunk egy tisztást. Rohanás oda, de igen gyorsan legörbült a szánk, amikor rájöttünk, hogy az alig 3/4 órája kijelölt indulási helyünket találtuk meg, csak a másik oldalán.

Végül megláttunk egy kábelt, azt követve pedig eljutottunk egy házik. A ház körüli sárban hatalmas termetű kutya nyomai.

Felajánlottam, hogy bemegyek a házba, és segítséget kérek. De bizony ott egy árva lélek se volt. Tárva nyitva az ajtók, tyúkok rohangásztak a fészerben, de embernek nem volt nyoma.

Na most mit tegyünk. Telefon térerő = 0, de ha lett is volna, kit hívjunk???

Zsuzsi kezdett pánikba esni, azt mondta, hogy utálja, ha valakinek rá kell várnia. Én nyugtatgattam, hogy semmi gond, már találtunk egy házat, és kaja is van nálunk, 1-2 napig kibírjuk! 😀

Azt hiszem ez nem volt akkor, abban a pillanatban jó szöveg.

Mikor körbejártunk a portát, megláttam egy utat. Azt javasoltam, hogy induljunk el rajta, mert kocsinyomokat is lehetett látni. És az utak általában lakott területre visznek! 🙂

Igazam is lett, nagyjából 25 perc séta után betonutat pillantottunk meg! Megmenekültünk!! Éljen!

De nem sokáig tartott az örömünk… Egy hölgy ült egy kocsiban az út mellett. Gyorsan odamentünk hozzá, és Zsuzsi eldarálta neki, hogy eltévedtünk, és hogy segítsen már nekünk. Én meg Zsuzsit lökdöstem, hogy: Ennek az autónak szlovén rendszáma van. És bizony, a hölgy egy szlovén állampolgár volt. Nem tudott magyarul, de angolul se!

Pufff… Kézzel – lábbal mutogatás, de nagyon nem értette meg. Végük kínjában kibökte: Deutsch?

Hurrá! 5 évnyi német tanulásnak mégiscsak volt értelme. Szépen komótosan elmondtam (nyelvtan = 0) , hogy erdőben, bemenni, pilze sammeln, busz várni, mi lenni erdőben idegen, keresni társak, könnte uns helfen?

A hölgy picit értetlenkedett, majd azt mondta tört némettel: nincs nála semmilyen papír, de idehívja a kollégáját, majd ő segít.

Közben tudatosult bennünk, hogy a zöld határon keresztül szépen átsétáltunk Szlovéniába. 😀

Alig telt el 6-8 perc, megérkezett a kollégája. Elmondtuk neki, hogy határhoz szeretnénk eljutni, segítsen. Betessékelt az autójába, és elvitt minket egyenesen a gombász csoporthoz! Hatalmas hálálkodás (és a háttérben hangos röhögés) közepette búcsúztunk el a szlovénoktól.

Egy nap kétszer sikerült útlevél és minden más papír nélkül határsértés eszközölnünk! 🙂

12:50 -re megkerültünk! 😀

Még megnéztük a gombákat, amit gyűjtöttünk, majd beszálltunk a buszba és visszaindultunk Budapestre.

Zsuzsi elnézést kért, hogy pánikolt, de én nagyon élveztem az eltévedést! Egy kis izgalom az életemben!

Az én helyem!

A 272 -es buszon történt meg ez az eset, tegnap.

Egy furcsa kinézetű, ötvenes éveinek vége fele járó férfi ült a busz középső ajtaja melletti egyszemélyes ülőhelyen. Tőle 2 méterre egy 16 éves forma srác állt. A férfi a Sasadi útnál felállt, és az ajtóhoz lépett. A srác fél másodperc alatt az ülőhelyre dobta magát.

A férfi megfordult, rámeredt a srácra, és ráüvöltött:

– Az az én helyem! Legalább megvárhatnád, hogy leszálljak!

Nem csak a kamasznak, de az utasok legtöbbjének is a döbbenet ült ki az arcára.

Gondolat

Vannak emberek akikkel mindennap találkozom, pedig olyan jó lenne soha többé nem találkozni velük, és van olyan ember akivel többé nem találkozhatott pedig olyan jó lenne minden nap találkozni!

A rejtőzködő

Tegnap este (éjszaka) mentem le a Moszkva téri metrómegállóba. Jó szokásom, hogy nem állok a mozgólépcsőn, hanem szépen lépcsőzök lefele. Most is ezt tettem. Előttem 5-6 méterre egy 60 év körüli szikár férfi állt. Kezében egy 30×20 -es fekete briftasni. Ahogy mellé értem, egy “pardon” -nal szerettem volna elmenni mellette. De egészen mást csinált, mint általában az emberek ilyenkor. Nem félrehúzódott, hanem a briftasnit az arca elé kapta, és elnézett másfele, hogy ne lássam. Egy kis kényelmetlenség árán, de tovább tudtam menni. Sikerült pont lekésnem a metrót, ezért várnom kellett. 1 perccel később a szikár férfi is leért. Ahogy valaki a közelébe ment, rögtön az arca mellé/elé kapta a fekete táskát. Ha mindkét oldalon volt valaki, akkor egyik oldalon a fekete táskát tette az arcához, a másik oldalon pedig a kezét.

Mintha rejtőzködött volna a világ elől, féltette volna a pillantását az emberektől.