Évek

Újra tudatosult bennem, hogy az élet 30 felett kezd el igazán begyorsulni. Az ember észre se veszi és átugrik a 40 -esek ligájába. Míg lélekben simán 26 -nak érzem magam, a testem nem biztos, hogy ugyanezt gondolja. Hála az égnek, azért jó pár évet letagadhatok, de az bizonyos, hogy azok a pörgések, amikre képes voltam régen, és a lelkesedés, amivel ráugrottam mindenre, már csökken. Eljött a sopánkodás, és a “mi lehettem volna ha…” gondolatok ideje. Úgy látszik, ez is a korral jár, hogy az ember időnként elszámol magával az addigi életével kapcsolatban, és vagy azt mondja, hogy “ez igen, nem vagy kispályás haver!”, vagy újabb szőrszálak őszülnek meg a halántékán, és szomorúan konstatálja, hogy amire szerinte képes lett volna, és amilyen utat szeretett volna bejárni, az bíz nyomokban sem sikerült. Ez sajnos nem olyan, mint a chips, ami nyomokban tejterméket, mogyorót és akár még csótányt s tartalmazhat!

Nehéz dolog az, hogyha az embernek újra kellett kezdenie és emiatt szó szerint nulláról kellett felépítenie az életét! Senki se lát bele azokba a gondokba, problémákba, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy oda jussak, ahol most vagyok.

De ezek nem távoztak nyom nélkül, a karcok ott maradtak a lemezen, és már nem szól úgy, mént fénykorában…

Jut eszembe!

Tedd fel magadnak a kérdést: – Mikor volt utoljára olyan pillanat, amikor azt gondoltad, most szeretném megállítani az időt, hogy így maradjon örökre?

Volt ilyen az életedben? Úgy vélem, csak az gondolja ezt, aki teljesen boldog! Elcsépelt szöveg, hogy lehet akármennyi pénzed és hatalmad, ha nem vagy boldog, akkor ezzel csak időlegesen tudod csillapítani a szeretet iránti kényszeredet. Pedig mily igaz ez! Az ember ha olyanokkal van körbevéve, akik szeretik, akkor nem vágyik többre, mint ami körülötte van! Nem vágyik gizai piramisokra, nem vágyik világok meghódítására! 

Csak arra, hogy maradjon meg örökre az az állapot, amiben él!

Hiszen ez az állapot a legideálisabb! Nincs jobb annál, mint amikor egy mosolygós arc fogad ha hazaérsz. Nem tudja a legromantikusabb mozifilm se visszaadni az éjszakába nyúló beszélgetések szépségét. A közös séták-, az együtt megélt élmények-, vagy a közös baklövésekre visszaemlékezések mind – mind mosolyt csal az ember arcára. A gyerekekkel, szülőkkel, testvérekkel,  barátokkal eltöltött közös idő sosem pazarlás, ebből merít az ember a hétköznapok szürke és kevésbé mozgalmas napjain erőt.

A közösen megteremtett lét harmóniája pedig erős alapot a  mindennapok elviseléséhez!

Az élet ismétli önmagát

Úgy látszik, bennem lehet a probléma! Valamiért azok, akikkel szakítottam azzal torolják meg a szakítást, hogy kitörölnek az életükből.

Még a létem legkisebb morzsáját is eltakarítják, ne emlékeztessen rám semmi.

Nem értem!

Én mindenkiről próbálom a kellemes és szép emlékeket megőrizni, még akkor is, hogyha problémáink voltak. A rossz dolgokat hamar elfelejti az ember, de a szép emlékeket nem szabad kitörölni. Ezzel a múltjuk egy részét is tagadják!

Természetesen nem kívánhatom azt, hogy barátként tekintsenek rám, de a harag és a gyűlölet mint mondani szokás, rossz tanácsadó. 

Enter title here

Fáradt vagyok, és úgy érzem, hogy valami nagyon nem OK. Már egy ideje érzem, de a hétvége ebben még jobban megerősített. Ha kint vagyok Érden, közel a gyerekekhez, akkor jó a kedvem (még ha nem is vagyok velük!). Ha Újpesten vagyok, akkor depressziós vagyok. Ez a hely negatív érzéseket ad csak! Nincs benne semmi szeretni való! Néha azt kívánom, bárcsak nagyon – nagyon messze lennék innen! Valahol a föld túloldalán. És akkor nem nyomasztanának gondolatok, nem kellene újra meg újra végig gondolnom azt, hogy mit is akarok az élettől!

Legyen az ember önző, és csak magára gondoljon? Vagy legyen áldozatkész?

A kettő között hol a határ? Hol van az a pont, ahol még csak kicsit önző az ember, de mégis másokért áldozatokat hoz?

Ahogy szokták mondani, egyszer élünk, ki kell használni azt a 50-80 évet, amit kaptunk. Ha már átkarol a halál, és jeges keze összeszorítja a szívem, mire fogok gondolni? Ha önzően élem le az életemet, akkor azt mondhatom, igen, minden kipróbáltam, igen, mindent megtettem amit szerettem volna! De nem feledkezhetek meg arról sem, hogy nem hagyok pozitív nyomot senkiben! Ha hagyok is nyomot valakiben, az csak a fájdalmát, keserűségét fogja kötni hozzám!

Ha áldozatokat hozok, és magamat a sor végére teszem, akkor sokan büszkék lesznek, hogy ismernek, de nyomasztani fognak azok a kihagyott pillanatok, amiért érdemes élni! Egy hosszú és egyenes szürke csőben haladtam végig, és utam során cselekedtem egysmást. De ennek a szürke csőnek a vége a semmibe hajlik.

Egyiket se szeretném! Szeretném, ha 40 év múlva valakinek még az eszébe jutnék, és a szája szögletében egy aprócska mosoly húzódna meg, ha rám gondol! Szeretném, ha azokat a vágyaimat, amelyeket gyermekkoromban tűztem ki magam elé, beteljesíthetném. Hogy annak a kisgyereknek is, aki voltam valaha és még mindig bennem él, örömet szerezzek.

unalmas

Az élet unalmas és szar… Vagy próbálsz a társadalmi elvárásoknak megfelelni és beledöglesz, vagy úgy éled le az életed, ahogy neked tetszik, és a társadalom kiközösít. A kettő között nincs átmenet. Nem teheted meg, hogy dolgozol mint egy rabszolga, majd egy hónapra kilépsz a világból, utána meg, mintha mi se történt volna, visszajössz.

Robotolj, hajts, élvezd a fogyasztói társadalmat, törekedj rá, hogy megteremtsd az anyagi jólétedet, és halj meg ötven évesen infarktusban, vagy valami szörnyű betegségben!

Az univerzum több milliárd éve alakult ki, a mi 60-80 évünk hangyafing ehhez képest. Mit akarunk egyáltalán????

És ha valaki beszól emiatt a bejegyzés miatt, akkor törlöm az egész blogot a picsába!!