Zéró pont

Sötét volt. Sötét, és csönd. A néma közeg az elején még idegesítette. Megpróbált tenni ellene, de nem tudott. Az őrület környékezte akkor. Azután megtanulta azt, hogy csak a gondolatai vannak. Az Ő bűnös emlékei. A tettek, amire senki se lenne büszke. Mindent, amit tett meggyőződésből tette. Egy uralkodónak erős kézzel kell vezetnie! Ezért indított leigázó háborúkat. Gyakran nem háború volt, hanem inkább mészárlás. Könyörtelen, gyors, végzetes. Behódolás vagy a halál. Nincs köztes állapot. Mindenkinek megparancsolta, hogy könyörtelenül gyilkoljon. Ha nem így cselekedett megöletett mások által.
Sose érezte azt, míg a vezető volt, hogy bármi rosszat tett volna. Ez volt a dolga. Hatalmassá és híressé tenni a dinasztiát, aminek Ő volt a 24. uralkodója. Hatalmassá tette a birodalmat. Univerzumok felett uralkodott. Egy kézmozdulatára csillagrendszereket zúztak porrá, napokat zsugorítottak fekete lyukká!
Nem volt lehetetlen előtte.
A lázadás váratlanul érte. Még a legközelebbi bizalmasai is elárulták. A legszörnyűbb dolgokkal vádolták meg. A per hosszúra nyúlt, mert a védők sorra mondtak le. Senki se merte az univerzum kontra uralkodó perben az uralkodót védeni. Az ítélet váratlan volt, mert a bíró sokkal bölcsebb volt, mint bárki is gondolta volna.
Kitaszítás, térből és időből. A legkegyetlenebb dolog, amit tehettek vele. Felháborodott a tárgyaláson. Méltóságon alulinak tartotta az ítéletet. Egyezkedett, legyen más a büntetés! Meghunyászkodva esedezett a végleges megsemmisítésért. Még az is jobb lett volna, mint a kitaszítás. A bírói testület nem változtatott az álláspontján. A védők nem kérték az ítélet csökkentését. A vádlók nem kérték a megsemmisítést.
A végtelen térbe kitaszítva töltötte időtlen büntetését.

Sötét volt és csönd.

Emlékezett, csak ez maradt neki. Az emlékek. Fel tudott idézni minden nemzetet-, fajt-, világot amit elpusztított. Ha behódoltak, akkor azért, ha nem, akkor azért. Élvezte nézni a pusztulást. Hatalma volt mindenek felett. Egy erős uralkodótól rettegjenek az alattvalói. Egy erős uralkodó ne mutasson kegyelmet. Tisztába volt vele, hogy nem csak rettegtek tőle, de gyűlölték is. Gyűlölték a tettei miatt, gyűlölték a döntései miatt, gyűlölték a lénye miatt.

De most csönd volt.

A sötétség-, a csönd-, és a milliárd éves magány semmivé tette. Semmivé a semmi közepén. Egy óriási tudat volt már, semmi más. Egy óriási tudat, érzelmek nélkül. Nem emlékezett arra hogy hogyan kell érezni! Tudta mi a fájdalom, tudta mi a düh és a szeretet, de nem tudta milyen is valójában! Csak a gondolataiban létezett az érzelem. Nem tudta használni, mert nem tudta kivel megosztani. A semmi közepében nincs értelme az érzelmeknek.

Azt se tudta mióta van ott. Milliárd és milliárd fényévekre a valóságtól. Létezett egyáltalán valóság? Vagy sosem volt valóság, csak az emlékek?

Ha sosem volt valóság csak az emlék, akkor honnan van? Miért van? Miért kell itt lennie? Hol van?

Ezek a gondolatok vetődtek fel újra és újra. Mi a gondolat? Mi az emlék?

Magányos volt. Szeretett volna újra érezni! Szeretett volna fájdalmat, dühöt, kétségbeesést érezni!

Próbálta felidézni magában, hogy milyen a fény. Próbálta felidézni magában, milyen a tapintás. Próbálta felidézni magában, hogy milyen az élet.

És érezni kezdett! Egyre jobban érezte, hogy mit kell tennie! Ha a végtelen síkokra száműzték, ha kitörölték, ha elfelejtették, neki kell újrakezdenie mindent.

Erősen koncentrálni kezdett. Arra koncentrált, amiből legkevesebb volt!

A végtelenből véges, az időtlenből idő, a rendezetlenből rendezett, s a sötétből világos!