Half deaf

Tegnap végre megérkeztek, itt voltak és felléptek!

A Dream Theater!

Az előzenekart én jó régről ismertem, így egészen kellemes volt visszahallani egy évtizede hallott számokat. Jók voltak, beleadtak apait – anyait, d finoman lezavarták Őket a szimpadról.

A Dream Theater úgy játszott, gy szólalt meg, mintha CD -ről ment vona. Időnként mintha CD -ről is ment volna, ugyanis hamarabb kezdődött el az utoljára játszott számuk dob része, mint ahogy a dobos beérkezett… DE lehet hogy én tévedek csak…

Szomorúan tapasztaltam, amit már sokan mondtak, hogy nem a szimpadi munkájukról híresek. A basszeros srác lecövekelt, a haját előre húzta (úgy nézett ki, mint a kör című filmben a kislány), és az egész koncert alatt ott dolgozott.
Petrucci gitáros kollega se vitte túlzásba a mosolygást, talán csak egyszer villant egy egésze pici mosolyra hasonlító valami az arcára, de gyorsan és szigorúan eltűntette.
Az James LaBrie énekes (aki alkatát tekintve egy jóllakott óvodásra emlékeztetett) néha néha a feje felett megpögette a mikrofon állványt, de túl nagy mogásbannem volt. Talán csak akkor lehetett látni, hogy él, amikor kiment egy – egy szám között egy szalonnás katonát paprikával + pirosarannyal bekapni.
Egyedül Mike Portnoy a dobok mögött és Jordan Rudess a billentyűknél tudta feldobni a hangulatot.

Nagy sikert aratott Portnoy dobütő kihajigálása, majd a hangsításért felelős emberekkel való perlekedése, hogy dobják vissza. Ha visszadobták, akkor a pontosságra panaszkodott. Mindezt úgy, hogy egyszer se ütött mellé!

Összességében nagyon jó koncedrtet néztünk meg, igaz, hogy a jobb fülem még most is, 20 órával a koncert után is sípol.

Related Posts