Középszerűség

Egy dolog van, amitől mindig is irtóztam, az pedig a középszerűség. Elfogadni a létet, és nem harcolni egy magasabb eszméért. Beletörődni abba, hogy „én csak ennyire vagyok képes, ennél többet nem tudok kihozni magamból”. Egész eddigi életemben kerestem, kutattam, hogy mi az, amivel foglalkozhatnék, amivel több lehetnék. Mi az, amivel maradandót tudok alkotni. Van -e olyan tulajdonságom, erősségem, amit kihasználva kicsivel előrébb tudnám lendíteni magamat, és módosíthatnék a sorsomon.
Volt sok dolog… Volt, amiben tényleg tudtam olyat alkotni, amit mások nem. Volt olyan, amivel elbuktam. Volt olyan, amivel se több, se kevesebb nem lettem. De mégis büszke voltam rá magamban, hogy ezt is meg tudtam csinálni.
Aztán az élet (hogy pontosabb legyek én magam) olyan helyzetbe hozott, hogy már nem csak magamat, hanem másokat is szem előtt kellett tartanom. Nem tehettem mindig azt amit én láttam jónak. Ettől pedig középszerű lettem Az, amitől a legjobban rettegtem mindig. Kirázott a hideg ha azt hallottam, hogy ne tegyek ilyet vagy olyat, mert nekem már másokra is kell gondolnom, felelősséggel tartozom. És ettől az önbecsülésem is szépen leépült.

Valószínűleg ez enyhe paranoia is, hogy szeretnék kitűnni, nem csak egy lenni abból a sok milliárd emberből, aki itt él a földön. Ötletekből nincs hiányom, de az idő hiánya, illetve a igen előrehaladott lustaságom miatt valahogy nehezen tudom rászánni magamat…