Megalázva

Állok az erkélyen, és a budai hegyeket csodálom. Élvezem, ahogy a távoli lámpák fénye aprókat rezdül. Ettől olyan lesz a hegy, mintha élne. Szemeivel vizslatna vissza.
Azon gondolkozom, hogy miért azok bántják a legjobban az embert, akiket a legjobban szeret. Miért Tőlük hallja az ember a leggorombább, legdurvább dolgokat?

Tegnap, miután Nórival és Gabóval vissza értünk a Tűzkő utcába, megebédeltünk, majd főztem nekik kukoricát. A kukorica után még elrágcsáltunk egy – egy fánkot is.
Délelőtt moziban voltunk a Camponában, megnéztük a "Shrek a vége, fuss el véle…" rajzfilmet. Délután játszottunk egy kicsit, egymáson hemperegtünk, és hülyeségeket hordtunk össze. Majd kipihenve magunkat, lementünk a játszótérre, ahol rohangásztunk egy sort.
Este megnéztünk DVD -n egy animációs filmet, vacsoráztunk szendvicset.
Amikor a fürdésre került a sor, Nóri jó hangosan azt mondta:

Mintha tört döftek volna belém. Nem értettem, hogy a szombati napban mi lehetett ennyire szörnyen rossz? Mi lehetett az, ami miatt a lányom ilyet mondott? Kétségbe estem! Mit ronthattam el? Próbáltam velük foglalkozni, talán ha 10 – 12 perc volt, amikor valaki mással telefonáltam.
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy ez mennyire rosszul esett, és megértetni vele, hogy nem tudok ennél többet kihozni magamból!

Vasárnap próbáltam nyugodt és kedves maradni, miközben belül még mindig égetett a gondolat, hogy a lányom unja magát mellettem.

Megkérdeztem Tőle, hogy mit szeretne ebédelni?
Mivel volt még 3 cső kukorica, felajánlottam, hogy készítek kukorica levest! Mindketten belegyeztek.
Elkészültem vele, és még gyorsan gyúrtam pizza tésztát is, mert azt imádják.
A levest kimertem, és eléjük tettem. Kicsit forró volt, ezért várni kellett, hogy meg tudják enni.
Amikor már annyira kihűlt, hogy ehető volt, Gabó elkezdte lapátolni. Nóri fél kanállal a szájába tette, majd ezt mondta:

Újabb tőrdöfés, még mélyebbre! Az elmúlt 20-22 évben még senki se mondta a főztömre, hogy SZAR! Volt már, hogy túl csípősre sikerült valami, vagy csöppet elsóztam, de még akkor is ehető volt!
Próbáltam nyugodt maradni, de kitört belőlem az idegesség, és a tőlem még sose hallott kiabálással mondtam el, hogy ez sértő volt számomra, és ha nem ízlik neki, főzzön jobbat!

Megértem, hogy nekik a válás felborította az életüket, és azt is megértem, hogy sok dolgot nem tudnak megemészteni, de próbálok minél többet velük lenni, és minél többet foglalkozni velük, hogy ne érezzék a hiányomat!

ÉS most tanácstalan vagyok! Mégis csak rosszul csinálok valamit? Mi a megoldás? Mit kellene másképpen csinálnom?