Kényes
Kényes
Kényes és kellemetlen dolog a szakítás. Mindkét félben feszültségek keletkeznek, és ezek az ember jelleméből adódóan törnek ki-, vagy feszítik tovább.
Talán a kitörés a jobb! A csapkodás, hisztizés, dühöngés, és végleg elfelejtés! Így tisztán lehet mindent folytatni.
Ha magában tartja az ember, morfondírozik rajta, és mérlegelget, akkor előbb utóbb keseredetté válik, és vagy okolja magát, vagy keresi a hibákat, amiket elkövetett! És ha csak egy hibát is talál, akkor ez a feszültség még erősebbé válik.
Tisztába vagyok vele, hogy furcsa vagyok, és bizonyos dolgokban furcsán gondolkozom, sőt, még megkockáztatom, hogy sok jellemhibám is van, de mégis önmagamat próbálom adni. És ha ez az „önmagam tudat” elkezd torzulni, akkor rosszul érzem magam, rossz szájízzel kelek, kényelmetlennek érzek minden beszélgetést.
Valahol mélyen sajnálom azokat, akiknek el kellett viselni engem, és az én kis hülyeségeimet!
Ezúton kérek bocsánatot a hülyeségeimért! 🙂
Mintha ennyivel le lehetne rendezni, semmissé lehetne tenni azt a sok fájdalmat amit okoztál! Ez egyáltalán nem ilyen egyszerű! És azok a „kis” hülyeségek, amiket te oly kicsinek látsz, egyáltalán nem kicsik! És miért nem akkor kértél bocsánatot, amikor ott álltál velem, szemtől szemben? De ha már itt megtetted, akkor itt reagálok én is: A szeretet, a szerelem az törődés, figyelem, az maga az elfogadás, az alkalmazkodás, a lemondás, az elengedés, a megbocsátás! És minthogy szeretetről beszélünk, az nem teher! Ez a valami sokkal hatalmasabb az „önmagam tudat”-nál, emellett elvész az én, és marad az az érzés, ami mindennél jobb, mert a szeretet által nem magunkkal vagyunk elfoglalva, a saját kínunkkal, nyomorunkkal, hanem azzal, hogyan tegyük boldoggá, azt, akit szeretünk! Akárhogy próbálod meggyőzni Magad, a szeretet végtelen, nem lehet felosztani, hogy pl. őt csak 1/6-nyira szeretem, őt meg 1/2-nyire… Ebből mindenkinek jut, mindaddig amíg ezt nem korlátozod a különböző kreált elméleteiddel.
Úgy érzem, hogy én azzal egyre előrébb haladok, hogy tisztába teszem a „kis hülyeségeimet”. Valóban, nem szembe mondtam meg, akár lehet gyávaságnak nevezni, de emlékezz, hogy 4 héttel korábban én mondtam azt, hogy legyen vége, elmegyek! Akkor nem reagáltál rá semmit, lazán ignorálta, mintha „amit nem hallok, az nem is történhet meg!”. A kreált elméletei pedig igenis én vagyok, ez is az öntudatom! Persze, a világ hepi, és a szeretet végtelen, de én már egy ideje nem élek ebben a felhőben. Sajnos a világ egyáltalán nem hepi!