Emlékszem

Amikor fiatal voltam, zenész szerettem volna lenni. Apunak nem tetszett, azt vallotta, hogy az embernek legyen először érettségije, majd utána még eldönti, mit akar csinálni. Amikor túl lettem az érettségin, máris hajtottam (na jó, azért nem akkora elánnal) a főiskolára! Jöttek a főiskolai évek, én eladtam a gitáromat, és helyette az egyetemisták gondtalan életét kezdtem el élni. Buli, csajok, fanta! 🙂

Amikor megkaptam a diplomámat, felszabadultam! 25 voltam, előttem volt a világ! De egy normális ember ilyenkor nem rock együttest alapít, hanem munkát vállal! Így én is munkát vállaltam. Dolgoztam, megházasodtam, majd gyerekeim születtek. A zenélés utáni vágy pedig mélyen, nagyon mélyen parázslott bennem. 

Miután anyagilag helyrerázódtunk, újabb és újabb célokért kellett megküzdeni. Lakásfelújítás, kocsi, nyaralás, újra lakásfelújítás… Mindig volt fontosabb, előrébb való, mint a zenélés.

Aztán 35 évesen rádöbbentem, hogy azok, akikkel együtt kezdtem az „ipart”, Janó Misi-, Szekeres Andris-, Bazsó Laci-, az évek során komoly energiákat fektettek a zenélésbe, és meg is lett a sikerük. Mind ismert együttesek tagjaiként debütáltak az élet nagy színpadán. Én pedig keserűen (és egy kicsit csalódva magamon) néztem, ahogy az elmúlt 15 év elszállt.

37 éves vagyok. 

Már sose fogok úgy megtanulni zenélni, mint azok, akik 16 -18 éves koruk óta nyúzzák a gitárt meg a dobokat! De az a parázs nem nem hamvadt el bennem. Vettem egy gitárt, hozzá erősítőt, effektpedált. Néha kicsit gitározgatok, és visszaidézem azt a pár évet, amikor zenekarral próbáltunk. Kellemes bizsergető érzés a lelkemnek visszagondolni azokra a pillanatokra, amikor Jiling Krisztiánnal és Kovács Gabival Sodom és D.R.I számokat próbáltunk a garázsban. 

Azt szeretném, hogyha az én gyerekeim nem éreznék azt, hogy elszáguld mellettük az idő. Ezért vettem Nórinak egy gitárt. Ha megtanul rajta játszani, akkor örülni fogok, ha nem, az se lesz baj! De elmondhatom, hogy a lehetőségtől nem zártam el… 🙂