Kabala

Egy igen érdekes könyvet kezdtem el olvasni, a címe Kabala, írója Thorton Wilder.

Egy rész nagyon megfogott, ezt szeretném idézni:

Az ilyen különleges egyéniség lelki tápláléka nem lehet ugyanaz, ami a közönséges halandóké. Alix viharos, furcsa szerelmeiről rengeteget tudott regélni a fáma. Mintha arra lett volna kárhoztatva, hogy különös és múló, szenvedélyes és kielégületlen érzelmek sorát hajszolja egész életében. A természet, úgy látszik, azzal akarta gyötörni ezt az asszonyt, hogy szerelmet ébresztett benne (s mi volt ez a szerelem? lázas rövid találkozások; keresés; közöny színlelése; hajnalig tartó magános monológok; távolról integető boldogság nevetséges látomásai) – szerelmet éppen olyan alkatú férfiak iránt, akik semmiképpen sem vonzódhattak őhozzá. Kik voltak ezek? Hűvös, személytelen fiatal északi tudósok vagy atléták; egy angol követségi titkár; orosz hegedűművész vagy német régész. S mintha ennyi nem lenne elég, a társaság még fokozta szenvedéseit: mivel római barátai tisztában voltak e gyengéjével, s mindegyik háziasszony biztosítani akarta, hogy a hercegné éppen az ő vacsoráján mutatkozzék legragyogóbb oldaláról, egyik sem mulasztotta el a vendégek sorába meghívni Alix legfrissebb lovagját, aki felé azután egész este zengte legyőzött szerelme bánatos és szárnyaló hattyúdalát.

Ha megkísérlem nyomon követni a hercegné egyéniségének kialakulását, úgy képzelem, már fiatal lány korában tapasztalhatta, hogy van benne valami, ami távol tartja tőle az embereket: tudniillik intelligencia. Az a nagyon kevés okos ember, aki szeretetre vágyik, érzelmi csalódásai során hamarosan megtanulja eltitkolni ragyogó szellemi képességeit. Éles szemű megfigyeléseit lassanként gyakorlatibb térre viszi át – megtanul burkoltan hízelegni, fordulatosan csevegni, érzelmeit okos és szép szavakkal nyilvánítani, általában enyhíteni embertársai számára tűrhetetlen unalmukat és egymás unalmasságát. D’Espoli hercegné tökéletességig fokozott bája nem volt egyéb szakadatlan s csaknem öntudatlan kísérletezésnél, hogy bámulók s szeretők helyett barátokat szerezzen magának. Annak mégis tudatában volt, hogy ha viselkedése a mesterkéltségig művészi, csak elkápráztatja, de egyben visszataszítja az embereket; ha viszont nem éri el a tökéletesség eszményét, akkor egyszerűen legyintve elkönyvelik őt közönséges hisztérikának. Hosszú évek során át gyakorolta csacsogó beszédmódját barátain; arcukon megfigyelte, melyik hanglejtése, kézmozdulata, jelzője hatásosabb, s melyik kevésbé sikerült. Más szavakkal kifejezve: mestere lett egy csodás művészetnek, a társalgás majdnem teljesen feledésbe merült művészetének; s erre a szerelem vitte rá. Mint egy szerencsétlen, rémült kis fehér egér a lélekbúvár kísérleti útvesztőjében, úgy szaladgált ide-oda s kereste a kiutat a kizárásos módszer kezdetleges szabályai szerint; s a végén csak annyit tanult, hogy mire az ember eljut a sikerhez, a tévelygés és a balsikerek túlságosan összetörték már a siker élvezetéhez. Lelkének finom és törékeny gépezete nem bírta ki a megpróbáltatásokat, a szerelem és bánat, lelkesedés és csüggedés kettős megterhelését: az őrülethez járt közel. Napról napra hóbortosabbá vált, s néha egészen bolondos, máskor tragikus hangulat lett úrrá rajta. De a legmélyebb sebet még csak ezután ejtette rajta az élet.

Ez a rész nagyon megfogott, furcsa módon (hiszen nem vagyok nő!) nagyon bele tudtam élni magamat a helyzetébe. Szomorúságot ébresztett bennem az a szenvedés ami ezzel a nővel történt. Még nem fejeztem be a könyvet, de érzem, hogy nem lesz happy end… 🙁