A báb

– Apa, nézd mit találtam! Gyorsan, gyorsan!
Még csak 5 éves volt, de minden izgő – mozgó állat iránt nagy érdeklődést mutatott. Nem szeretett babázni, inkább a kertben emelte fel a köveket, benézett alá, hátha talál valamilyen bogarat.
Amit most talált, nem mozgott. Csak csüngött az öreg diófa mély ráncainak egyikében. Barnás színű volt, mozdulatlan, mint egy kő. De mégis más volt, mint amit a diófa környékén egy ötéves forma gyerek találni szokott.
Az apja odaszaladt, megnézte, majd megcsóválta a fejét.
– Nem vagyok biztos benne, gyere, nézzük meg a katicás könyvben.

A katicás könyv egy, a gyermekeknek szóló ismeretterjesztő sorozat része volt. Olcsó kiadvány rossz minőségű papíron, ragasztóval kötve. Az elején egy hatalmas katica volt, éppen elszállni készült a messzibe. A kislány imádta lapozgatni a könyvet, nézegetni a képeket, és naponta megkérdezni:
– A szarvasbogárlánynak is van szarva? A légy hátrafelé is tud repülni? A katica az kislány?
A szülei türelmesen próbáltak válaszolni, de néha már sok volt, olyankor azt mondták:
– Tanulj meg olvasni kislányom!
– De hiszen még óvodás vagyok, majd az iskolában!
És diadalittasan kérdezte tovább gyermeki tudatlanságát izgató tényeket.
A katicás könyvben rögtön ráakadtak arra a furcsa barnás valamire, amit a kislány talált: "Agraulis vanillae pupa" azaz Ninfa lepke bábja.
A kislány megörült a felfedezésének!
– Apa, hozzuk be! Kérlek, kérlek, kérlek!
– Ha behozzuk, nem fogja magát jól érezni! Hidd el, jobb neki ott kint!
– De télen nem fog megfagyni?
– Lehet, de ez az élet rendje!
– De én nem akarom, hogy meghaljon!

Az apa nehezen tudta lecsitítani a gyermeki érzelmek erős kitörését. A kislány nem tudta, mi az a halál, de már hallotta. Lassacskán fél éve, hogy nagypapa meghalt. Szomorú volt, mert azt mondták, vele már nem találkozhat, nagyon messze utazott! Egy olyan helyre, ahol ott van az anyukája, apukája, barátai, testvérei. És nagyon jól érzi magát. De akkor is hiányzott neki nagypapa! Jó volt hallgatni a meséket, belopakodni utána a műhelybe, és megcsodálni, ahogy erős kezével a göröngyös fából órák alatt kényelmes sámlit készített!
A kislány lebiggyesztett fejjel kiosont a kertbe. Az anyja utána szaladt, és a fejére húzta a sapkáját. Késő délután volt, az ősz csípős hideget hozott.
Sötétedett.
– Ideje lenne bejönnöd Panka!
Kiáltott ki anyukája a konyhaablakon keresztül!
A kislány nagy munkában volt. kis lépcsőt épített magának a homokozóban talált vödrökből. Pont akkorát, hogy a bábot kényelmesen el tudja érni. Óvatosan leszedte a mélyedésből, majd aprócska sárga zsebkendőjébe tette. Begöngyölte alaposan, és odasuttogta:
– Nem fogsz megfázni, beviszlek a szobámba, együtt fogunk lakni!
Ezután zsebre tette a zsebkendőt, és bement.

A szobájában kicsomagolta a bábot, és az egyik polcra helyezte, a kedvenc könyve mellé. Aztán rájött, hogy ott mégse lenne jó! Még leveri anyu az esti mese olvasásakor!
Végül beletette abba a dobozba, ahol titkos kincseit tárolta. Ott voltak a kavicsok a Duna partról, ott voltak azok a kis faragott állatok, amiket papa készített születésnapjára, és ott volt az a csillogó köves fülbevaló, amit anyu vett neki.
Az ősz sok faggyal és esővel támadta a kertet, de megérkezett Tél anyó, aki gondosan hódunyhába csomagolta a fákat és bokrokat, hogy a dermesztő hidegben ne fázzanak.
A kertben már nem volt semmilyen bogár, hernyó, csak Sanyi a hóember.
Mihelyst tavaszodni kezdett, Sanyi önmagának miniatűr mása lett, és a végén csak a két fekete szeme és seprűje maradt meg. A kert fellélegzett. A fák elgémberedett ágait a friss szellő gyógyítgatta, a fű sápadt színét a nap festette haragos zöldre.
Panka már teljesen megfeledkezett az ősszel talált bábról. Sokkal érdekesebb volt most a beszélő baba, amit karácsonyra hozott neki Jézuska. Ha megcsikizte nevetett, ha szomorú volt sírt. Etetni is lehetett, mint az igazi kisbabákat! A kislány szeretett volna egy kis tesót, de amikor mondta, a szülei mosolyogva néztek csak egymásra!

Március eleje volt, kezdtek bimbózni a virágok, a madarak is lassacskán visszatértek a kertbe, hogy hajnali csicsergésükkel ébresszék a ház lakóit.
Pankát nem a csicsergés keltette kora reggel. Valami egészen más volt. Valaki vagy valami motoszkált a szekrény tetején.
Gyorsan átszaladt szülei szobájába, és anyukáját ébresztgetted:
– Mama! Valami van a polcon!
Anyu felpattant, mintha ágyút dörrentetek volna a füle mellett. Sietve felvette hálóingét, és a homályos hajlani fényben csendben besétáltak Panka szobájába.
Valóban, zizegő hangot lehetett hallani a polc tetejéről, onnan, ahol csak könyvek, és Panka titkos dobozkája volt.
Időközben apu is besétált, és bátran odatolta a sámlit, hogy arra felállva nézze meg a furcsa hang okozóját. Anyu és Panka lélegzetüket visszafojtva nézték, ahogy apu akrobatikus mozdulatokkal felnyúl, fülel, mozgatja a könyveket, újra fülel, majd hatalmas mosollyal az arcán leemelte a kislány kincses dobozát!

– Ebben a dobozban egy olyan kincs van, amit csak az udvaron tudtok megcsodálni!

Panka és anyu is furcsán néztek apura. Panka gyorsan belebújt pulóverébe, és aput követve kisétáltak a nyirkos fűre. A hajnali napfény csillogó gyémántokká varázsolta a fűszálak végén összegyűlt harmatcseppet.
Apu óvatosan kinyitotta a dobozt, és magasra tartotta.

A dobozból egy narancssárga csoda szökkent a levegőbe! A pillangó boldogan szállt a magasba, és szárnycsapásait követően borultak a virágok bimbóba.

Panka kikerekedett szemmel nézte a pillangó körvonalait, majd kis kezeivel tapsolni kezdett. A természet varázslatos újjászületése csodálattal töltötte el kis szívét.