Ünnep a disznóólban

Esküvőt rendeztek valahol a tanyavilágban, sok vendéggel, hangos dínom-dánommal! A disznók, okos állat lévén már kora délutántól készültek az ünnepi maradékokra!

Az összesereglett vendégek hangos kurjongatással ünnepelték az ifjú párt!

Sokan a csizmájuk sarkát is összeverték örömükben, míg a nők hangos hujjogással adták tudtára a világnak, hogy „oda kérem, ESKÜVŐI menet érkezett”.

Késő délutánra az összes meghívott elfoglalta a helyét, és a háziak friss, omlós pogácsával kínálták a betérőket, mellé savanykás őszi bort és ágyas pálinkát is kínáltak.

A disznók is kíváncsi szemmel pislogtak ki az ól kerítésén keresztül, egyedül a legkisebb, legvéznább disznócska tudta csak a fejét a palánkok között kidugni.

Esteledett már, amikor az ólhoz érkezett a háziasszony, aki egyben a boldogszülők egyike volt. A disznók messziről megismerték a járását és időben odafurakodnak a moslékos vályúhoz.

Zárva volt a kerítés, az asszony nyögve tette le a keményre taposott földre az edényt. De bizony a kézzel faragott disznóetetőhöz csak négy jószág fért oda egyszerre, ezért az ötödiket, a véznát félretaszigálták a nagyobbak, hogy úri kényelemben falatozzanak. A gazdasszony kiöntötte vájlingból a még meleg leves maradékát, sok zöldséggel és kenyérrel, néhány húscafatkával, de igen kevés tésztával.

A nagyobb disznók hangosan röfögve, csámcsogva falták a maradékokat. A legkisebb testvér, akit éppen hogy csak megmentettek születésekor a halál markból, sóvárogva nézte Őket. Túl gyenge és vézna volt ahhoz, hogy versenyezzen a pöffeszkedő fivéreivel.
Miután az utolsó borsószemet is kiették a favályúból, boldogan feküdtek vissza dagonyázni. A legkisebb disznó éhesen pislogott, a vályúból kipotyogott darabkákat próbálta felkutatni sikertelenül.

A nagyok mindig „tiszta munkát” végeztek!

A sátorban, ahol az esküvő utáni mulatságot tartották, a vőfély ravaszabbnál ravaszabb feladatokkal próbálta megizzasztani a feleséget, és a férjet.

Esteledett már, mikor a gazda imbolygó léptekkel közeledett a disznóól fele. Kezében két hatalmas vödör, benne a gőzölgő vacsoramaradékokkal. A kaput lábbal hajtotta be, mintha csak táncolt volna! Látszott rajta, hogy még hosszú, mulatással eltöltött éjszakára készül! A vödrök tartalmát a vályúba löttyintette, közben ráhorkant a kéretlenül odatolongó nagyokra, amiért azok idő előtt rávetették magukat az ételre.
Rímeket dudorászott a morcos öregember miközben kihátrált a disznók közül.
A kis disznó próbáld befurakodni a vályú egyik sarkánál a nagyok közé, de azok hangos röffenéssel jelezték, hogy várja ki az idejét. Füleit hátracsapva elsunnyogott, és irigyen figyelte az ünnepi lakomát.

Egy földbuckára feküdt, és bízott abba, hogy bátyái hamarosan jóllaknak, és a maradékból talán még neki is jut valami. Szinte már érezte a főtt krumplit, friss puliszka kását a szájában. Pontosan emlékezett rá, hogy apjuk a rangidős hím furcsa eltűnését követően is micsoda különleges lakomával ünnepeltek a háziak. Sosem evett még ahhoz foghatót. Az a pörkölt nokedlivel, és a kolbászvégek még most is csodálatos emlékeket ébresztettek benne.

Talán egyszerre fejezte be mind a négy süldő az evést, talán nem de a hangos csámcsogás elcsitult, helyett csak jóleső horkanásokat hallattak, miközben bekullogtak az ólba. Oldalukra fekve kezdték meg a párolt káposzta és a sült hús maradékának emésztését. Közönyösen nézték, ahogy a legkisebb odaüget a moslékos vályúhoz, és éhesen szaglássza azt.

Pontosan tudta, hogy testvérei még ha jól is laktak, csak azért zabáltak a kelleténél többet, hogy neki kevesebb maradjon! Már a születése után is emberi segítségre volt szüksége, hogy az anyja csecséhez jusson! A későbbiek során se volt jobb dolga, a többiek gyorsabban-, szaporábban híztak, és 11 hónappal a születésük után már senki se gondolta volna, hogy egyszerre ellette a koca őket. Mintha egy későn érkezett disznócska kullogott volna a megtermett hímek mögött.
Léptei is esetlenek voltak testvérei mögött.

Gúnyos pillantásokat érzett a hátán, miközben azt a kevés krumplihéj maradékot ette ki az alsó szegletből. Tudta, hogy ezt is csak azért hagyták ott, hogy az éhségét meghozza, de azt ne csillapítsa. Csak a lány, aki most menyasszonyi ruhában ropta odabent, csak Ő volt jószívű vele. Néha megvakarászta a hátát, és időnként még kukoricát is hozott apró tenyerében, hogy a kicsi onnan falatozza be.
A lagzi mindent meg fog változtatni, gondolta magában. Nem lesz többé potya kukorica, nem lesz hátvakarás, nem hall ezentúl kedves szavakat!

A gazda szúrós tekintetét sosem bírta az apró állat. Tudta, hogy a mogorva férfi a nagyokat szereti igazán. Ő mint megtűrt jószág maradhatott csak ott.

Egyszer a tanya ura a fülénél fogva rángatta ki a testvérei közül, szilveszter napján, és hangos kiabálással próbálta berángatni a konyhába. A jószívű leány mentett meg akkor is az életét! Esdekelve rimánkodott az apjának, hogy ne Ő legyen aznap éjjel a főfogás. Pedig a gazdasszony kezében már ott volt a frissen fent kés! A kicsi nem tudta, hogy mi lehet az a főfogás, de sejtette, hogy ha megtudta volna, akkor most nem túrhatná a földet apró orrával.
Amikor etetésre került a sor, a gazda a nagyoknak megpaskolta hájtól feszülő hasát, és dicsérte őket. Hogy mit mondott, örökre rejtély marad, de olyankor vidáman mosolygott, és a tenyerét dörzsölte! Ő csak a csizma sarkából kapott, de abból rendszeresen!

Késő estére a násznép egyre hangosabb lett. Még a messzi kocsmából is hallották, ahogy a cigányok húzzák a vendégek nótáját. A férfiak, hogy ne fázzanak meg a korán jött őszi hidegtől, lámpással a kezükben jöttek a disznóól mellé, és ott vizelték le a falát. Egyik – másik már oly’ részeg volt, hogy a visszaútra nem is vitte magával a petróleumlámpást. Az ól külső szutykos falát a pislákoló lángnyelvek tánca keltette életre.
A nagy disznók, gondolkodó jószág lévén tudták, hogy ilyenkor érkezik el az esküvő legfinomabb része, a torta! Már fenték a fogukat a krémes falatokra, és úgy álltak meg a vályú négy sarkánál, mint a testőrök a királyi páholy négy szélén. Rosszallóan néztek a kicsire, amikor szaglászó orrával megindult feléjük.

Mikor látta, hogy az esélyei megközelítik az éjszakai lepkevadászat sikereit, inkább visszacaplatott az ól széléhez. Újra kitekintett azon a szélesebb lyukon, amelyet még a legterebélyesebb bátyja szakított ki hatalmas sonkás lábával a deszkából. Ahogy bámészkodott kifele, észrevette, hogy két elülső mancsát könnyedén át tudja bújtatni a lyukon. Így félig kint, félig bent volt az ólban. AZ eleje a szabadság levegőjét szívta, míg a fara a kegyetlen bátyók becsmérelő tekintetét viselte magán.

Ahogy éjfélt ütött a templom harangja, a háziak bevitték a sátorba a hatalmas tortát. Üdvrivalgásukat elnyomta a hirtelen támadt őszi szél borzongató hulláma. A vendégek az ízletes tortaszeleteket majszolták, és üdvözölték az ifjú párt, majd megkezdődött a menyecsketánc.
A nagy disznók biztosra vették, hogy már csak egészen kis ideig kell várniuk, hiszen a nagyobbik lány esküvőjén, aminek immár 5 hónapja volt, a gazda nekik is hozott egy – egy tortacsücsköt.
Girbe – gurba tejszíncsíkok és vastag cukormáz jelent meg lelki szemei előtt.

A vályúőrséget nem voltak hajlandók elhagyni, féltek, hogyha arrébb vánszorognak, egyikük többet fog enni! A hideg széltől a csülkeik kezdtek elgémberedni, és mozdítani is csak alig – alig tudták.
A sátor bejárata megmozdult, egy kicsit a disznók is összerezzentek tőle. „Talán most, végre valahára!”
De nem! Egy, az alkohol kegyetlen mámorhullámaiban imbolygó férfi lépet csak ki. Egyenesen, már ha lehetett a botorkálását egyenesnek nevezni, a disznóól falához tántorgott. Lassan, komótosan, sóhajtozva szabadult meg a nap folyamán elnyelt bortól.
Ahogy visszaindult, a földre helyezett lámpások között, váratlanul felrúgott egyet. A lámpás eldőlt, és az üveg csörömpölve darabjaira hullott. A bor kéjes mámorában talán fel se tűnt neki a szilánkok üvegszólama.
A petróleum mint egy nyugodt hadvezér, aki épp utat keres az ellenség felé, befolyt a disznóól alá. Ekkor a lámpás gyutacsáról egy lángnyelvecske átugrott a petróleum csíkra, hogy végigfutva azon, tűzszörnyeteggé változzon.

Imbolygott egy kicsit még, de a naggyá válásban segítségére volt az őszi szél, amely az októbert eső nélkül hagyta. A kis lángnyelv végigkorcsolyázott az olajos úton, mint télen a gyerekek a befagyott tavon, majd nagyot harapott az ól falába. A vizelettől nedves fa nem engedett, de az aprócska lángnyelv többre volt képes! Megerősödve a petróleum kipárlásától még nagyobbra nyitotta száját, és újra megpróbálta elnyelni a fakalyiba oldalát. Ezúttal már engedtek az egykor még noszolyóládaként szolgáló deszkák, és hamar lángra kaptak. A kis lángocska gyermekei vidáman szaladtak egyre feljebb az ól falán, és serényen szakítottak egyre hatalmasabb falatokat a tölgydeszkákból.

A legkisebb disznó érzékszervei, talán a folyamatos éhség miatt, kifinomultabbak voltak, mint testvéreié. Azonnal megérezte a tűzben felforrt emberi vizelet szagát, és nem sokkal később felfigyelt a vészjósló tűzropogásra is. Visszanézni nem tudott, hiszen még mindig félig kint, félig bent volt, ezért csak a hallására és szaglására hagyatkozhatott.

Megpróbálta a farát is kicsit kijjebb húzni, és rögtön érezte, hogy a deszka enged. Nem tellett sok időbe, és sikerült apró testét keresztül préselnie a nyíláson. Mikor már a túloldalon volt, akkor mert csak bátortalanul visszanézni.

A négy testvér még mindig a vályúnál álltak, és meredten bámulták a sátor bejáratát, a feléjük toluló füstről mintha nem is vettek volna tudomást. Elméjüket eltöltötte az édes íz utáni vágy, melytől mindig boldogok és vidámak lettek.

Talán az első mécsesként izzó pernye volt az, amely a bennrekedt disznókat kábulatbörtönükből kiszakította. Szinte kótyagosan tekintettek az ól felé, és üveges tekintetükben a félelem helyett a csalódottságot vélte felfedezni a kicsi, aki még mindig a lyukon keresztül bámult be. Ahogy a hőség egyre nagyobb lett, és az ólba beszórt lángoló szalmaszálak pernyéje szemükbe szállott, akkoron döbbentek rá a nagyok, hogy veszélyben vannak. A disznóól már lángokban állt, és lassan körülölelte szikrázó kezeivel a vályú mellett lecövekelt nagyokat.
Sivítva próbáltak kiutat keresni a hőségből, de a forró levegő súlyos falként taszította őket vissza. A kerítések, és minden ami gyúlékony volt az udvarban, lángra kapott. A lángoló tér foglyai már tehetetlenek voltak. Nem volt kiút a pokolból. Zihálva, fejjel szaladtak annak a kis kapunak, amely még nem izzó lángkerítésként, de a gazda gondosan lehajtotta a zárat rajta. Sivító hangjuk az ünneplőket is kijózanította, és vödrökkel rohantak ki a mulatságból.
A legkisebb hallotta, ahogy kegyetlen gazdája rémülten üvölti „a pajtát oltsátok, mentsétek a méneket!”.
Testvérei kínszenvedését távolabbról nézte végig, látta ahogy a testüket borító szőr lángra kap, majd beleég a bőrük pólusaiba. Látta, ahogy fuldokolva prüsszögnek a gomolygó füsttől, majd szédülten dőlnek az oldalukra.
Látta, ahogy a hatalmasra nőt lángnyelvek mardossák testvérei testét, és azok még a kíntól és szenvedéstől kábultan egyet – egyet rúgnak csülkeikkel.

Hamar elcsendesült a disznóudvar. Csak a tűz diadaltáncát lehetett hallani. Ahogy a kínok között elpusztult disznók zsírját olvasztja a bőrük alatt, ahogy feketére festi lángjával a testüket. Orrukból kibuggyant alvadt vér buborékai megdermedtek, szoborként üdvözölték a halált.

A legkisebb disznó csöndben figyelte a lángokat, majd elindult a sátor felé. Tudta, hogy a násznép az oltással van elfoglalva, senki se veszi észre Őt!

A torta aznap csak őrá várt!