Kálvária hegy

Negyedikes lehettem, amikor osztálykirándulást szervezett az osztályfőnökünk Dunaföldvárra. Az üzenő füzetbe beírtuk, hogy mikor indulunk, mikor érkezünk, mit kell vinni. Sokat fogunk gyalogolni, ezért kényelmes cipőt kell vinni, illetve az időjárásnak megfelelő öltözet.
Abban az időben volt divat a tépőzár és zsinór nélküli cipő, természetesen én is akartam egy olyat. Sima ügy, az ember belebújtatja a lábát és már indulhat is. Az ügyesebbek cipőkanalat használtak, a kevésbé okosak (mint én is) pedig a lábamat balra – jobbra forgatva próbáltam betuszkolni a cipő szűk nyílásába. Ennek egy idő után egyenes következménye lett az, hogy a cipő „bejárata” kitágult, és szó szerint 2 méterről lazán bele tudtam ugrani.

Természetesen az osztálykirándulásra ebben a cipőmben akartam menni, hiszen kényelmes volt, és talán még divatos is akkor. Szürke színű bőrből készült, jól ment a Trapper farmeromhoz. 🙂
Dunaföldvárra busszal mentünk. Mint minden gyerek, én is ordítoztam, és ha lehetőség volt rá, akkor integettem az autósoknak. Ahogy megérkeztünk, elmentünk a dunaföldvári Vár Múzeumba, majd ebédeltünk a múzeumtól alig pár száz méterre lévő Duna éttermben. Utána sétáltunk egy nagyon, majd az osztályfőnök azt találta ki, hogy sétáljunk fel a dunaföldvári Kálvária hegyre.

Az egyik oka az lehetett, hogy kicsit kifáradjunk, és az idegeit nem romboljuk szét teljesen. A másik oka pedig az, hogy a dunaföldvári hidat és a Dunát is nagyon széles sávban lehet megszemlélni. Szépen elindultunk, az ofő időnként megkérdezett helyieket, hogy merre kell menni. 1 óra múlva már fent voltunk a kereszteknél, és a kis teret elözönlötte a 4/C.

Megcsodáltuk a kilátást, körbeugráltuk a kereszteket, és leültünk, hogy a magunkkal hozott szendvicset és üdítőt elfogyasszuk.

Én viszonylag hamar megettem a csokit, amit magammal vittem, és elkezdtem körbenézni, hátha találok valami érdekeset. Jól emlékszem, hogy már egészen kicsi koromtól érdekeltek a bogarak, ezért bőszen hajkurászni kezdtem egy szöcskét. A szöcske elugrott, de a Duna felőli löszfal szélén megláttam valamit. Egy alumínium sörös-doboz volt. Egészen jó állapotban!

Abban az időben nem voltak még gyakoriak a sörös-dobozok, ezért egy ilyen kincs igazi ritkaságnak számított! Bátyámmal gyűjtöttük őket, és komoly cserekereskedelem folyt a Fáy András utcában a gyerekek között. Egy szebb darabért akár még a zsebpénzünk egy részét is feláldoztuk!
Rögtön odamentem, de láttam, hogy már meg lett nyomorgatva. Összegyűrve pedig már nem sokat ért! Rossz gyerek lévén, nem arra gondoltam elsőre, hogy felvegyem és kidobjam a kukába, hanem arra, hogy egy jó nagyot rúgjak bele! Elég magasan voltunk ahhoz, hogy látványosat zuhanjon, majd valahol a hegy aljában megálljon.

Szépen rákészültem, nagy lendületet vettem, és bal lábammal egy erőteljes rúgást mértem a dobozra. Láttam, hogy repül lefele valami, és elégedettség töltött el, hogy milyen ügyes voltam.

Aztán megpillantottam a földön a dobozt. És rögtön azt is, hogy a bal lábamon csak zokni van, cipőnek hűlt helye. Ekkor jöttem rá, hogy addig – addig feszegettem bele a lábamat a cipőbe, míg az annyira kinyúlott, hogy egy nagyobb svunggal meglendített lábmozdulatra lerepült a lábamról. Egyenesen lefele a Kálvária hegyről. Gyorsan odatipegtem az osztályfőnökhöz és szóltam neki, hogy gondban vagyok.
Naná, hogy az összes gyerek meghallotta, és jót röhögött a szerencsétlenségemen. A tanár kihajolt a lösz fal széléről, és meglátta, hogy a cipőm nem zuhant le teljesen. A lösz fal lépcsőzetes volt, és az egyik párkányon ott hevert a szürke kalucsni. Lemenni senki se mert érte, de a semmiből ott termett egy 70 év körüli nénike. Azt mondta, ismeri a hegyet, mint a tenyerét, és majd ő felhozza. És láss csodát, pár perc múlva már ott is volt a cipőm bal párjával.

Megköszöntük a néninek a segítséget, én meg vöröslő arccal megfogadtam az ofőnek, hogy többet nem rugdosok le semmit a hegyről! 🙂