Lélek kommandó

– Vegye tudomásul, hogy akármit is mond, felhasználható maga ellen! Minden szavát rögzítjük, így jól gondolja meg, mit válaszol! Legyen tisztába vele, hogy én nem fogok szarakodni! Egészen a bírósági fogom rugdosni, ha kell!

– Nem értem! Nem értem! Ki maga, mit akar???
Feszült csönd lett a kis szürke szobában. A betonfalakon tompán fénylett az asztali lámpa fénye. Egészen kicsi szoba volt, szürke, egy beépített tükör volt csak a falán. Az asztal ami a szoba közepén állt, valahva lakkozva volt, de az évek során az ideges körmök kikezdték a borítását. Mintha ezernyi húsos szú rágta volna a felszínét.

A székek sikítva nyikorogtak, ha a rajtuk ülők megmozdultak. Olcsó és kényelmetlen székek voltak. Mind a kihallgatónak, mind a kihalgatottnak szenvedés volt az egyhelyben ülés!

– Kezdjük az elején! Magát Gábornak hívják?

– Így van!

– Született régen, egy városban?

– Igen!

A kihallgatott rémülten nézett a kihallgatójára. Mit keres ő itt, egy egészen alacsony mennyezetes szobácskában? Hogy került ide egyáltalán??

– Mi… Mi ez az egész?!?! – kiáltotta.

– Itt én kérdezek, maga válaszol!

– De én…. – elcsuklott a hangja, gombócot érzett a torkában. Valami oka biztos van! De mi lehet az? Mint mindenkinek, neki is voltak „csínytevései”, de azért nem szokták kihallgatni az embert!

– Lássuk a tényeket! A 2009-es évek végén maga elkövetett valamit! Lenyomoztuk, és egyértelmű bizonyítást nyert, hogy előre megfontolt szándékkal elhagyott valamit!

– De kérem, itt valami félreértésről van szó! Mit jelent az, hogy előre megfontolt szándékkal? Mit hagytam el?

– Nézze, ne kerülgessük a kását!

A kihalgató összehúzta a szemöldökét, a szájával csücsörített, majd lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat, hogy még nyomatékosabbá tegye!

– Maga elhagyta a lelkét!- Parancsol???

– Maga elhagyta a lelkét! – mondta a kihallgató most már sokkal hangosabban.

– Elnézést, Ön most hülyéskedik velem?? Ez valami kandikamerás felvétel? Rendben, értem én… Valamelyik hülye kollegám szivat meg? Mi??A kihalgatott kacsintésa esetlen volt, ő is érezte, hogy ez komolyabb dolog annál, mint amit mondott.

– Nem, ez nem kandikamerás felvétel, nem szórakoztató műsor! Maga elhagyta a lelkét!

A kihalgatott arca elfehéredett. Elrabolt egy őrült, gondolta magában! Lehet, hogy meg akar verni, erőszakolni, enni? Mit tegyek? Belemenjek a játékba, és akkor elenged? Vagy próbáljak meg felpattanni a székből, és elrohanni? Nem tudom, hol vagyok, nem tudom mennyi az idő, nem tudok semmit! Mintha a hínáros mocsárban álmodtam volna éveket, és most egy mozdulattal kirántottak volna onnan! Talán beadtak valami kábító hatású szert? Lehet, hogy megmérgeztek?

Miközben próbálta az emlékszikrákat kihalászni a kavalkádból, ami az agyában örvénylett, a kihalgató közelebb hajolt hozzá.

– Talán tagadja? Szívesen megmutatom magának a bizonyítékokat!

Ekkor felpattant a kényelmetlen székről, kirántotta a koszos barna asztal fiókját, és egy vaskols mappát vett elő, amiből néhány fénykép sarka csúszott ki a karistos asztallapra.

– Mi ez? Mit akarnak tőlem? Maguk nyomoztak utánam?

– Igen! Már egy ideje követjük! Mi bevethetünk titkosszolgálati módszereket is! Mindenkit megfigyelünk, mindenkit ellenőrzünk!

– De, de, de…. Elhallgatott. Nem értett semmit. A percek, mint az üvegen legördülő páracseppek, nehézkesen múltak. Ahogy az idő tovalebbent, egyre kevésbé értette, hogy mi történik vele.

„Lássuk csak!” – gondolta magában! Egy szobában vagyok, két szék és egy asztal. Szemben velem egy nyomozó, legalábbis azt állítja magáról, aki valami egészen morbid dolgot próbál rám bizonyítani! Elhagytam a lelkemet…

Nem vagyok hívő, talán ez a baj? Az egyik radikális felekezet rabolt el, hogy megtérítsen? Vagy egy szélsőséges buddhista csoport az új Dalai lámát próbálja megtalálni? Már cikáztak is a szeme előtt a hírek: „Elraboltak egy mérnököt! A váltságdíj 50.000 miatyánk, és 5.000 liter misebor!”

„Mire gondolt akkor, amikor azt mondta, elhagytam a lelkemet? Mi volt 2009 -ben?”

Képek peregtek le a szeme előtt. A tél utolsó hónapja, a fehér hóból épített hóember, amihez a gyerekek kavicsokat hoztak szemnek.

A tavasz első napsugarai, hideg és nyirkos március. Áprilisban a néma veszekedések, az addig tudattalan távolságtartás tudatossá válása.

Egy májusi nap, amikor a pszichológusnak megnyílt, és könnyezve mesélt édesapja haláláról.

A június, amikor újra érzett valami furcsát. Melegséget, izgalmat. Amikor óránként nézte meg a közösségi portált, hogy mikor érkezik üzenete. Izgalommal és várakozással teli hónap volt.

A júliust, amikor élő valójában is megismerkedhetett azzal a nővel, akit addig csak képekről és levelekből ismert.

Az augusztus és a szeptembert a maga csodás élményeivel. Azzal a jóleső érzéssel, hogy van valaki aki szereti és  akit Ő tisztán szeret. Még most is megdobban a szíve ha arra a késő nyári estére gondol, amikor egy kisgyermek szunnyadó teste felett csókolták meg egymást.

Az októbert, amikor az élete mélyponton volt. A költözést, a gyerekek szomorú arcát, ahogy próbálták megérteni, miért szeretne az apjuk más helyen élni. A kínkeserves napokat, amikor azt érezte, hogy mindenki eltávolodott tőle. A rettegést attól, hogy elveszti azt, akit igazán szeret.

A borús november könyörtelen volt. Döntést kellett hoznia, gyötrelmes szerelem vagy gyötrelem nélküli élet. Igen, akkor elvesztett valamit, ami fontos volt számára. Megbántotta azt, akiért rajongott. Meggyűlőltette magát azzal, akiért rajongott. Elvesztett valamit…

Ahogy felnézett, cinikus mosolyt látott a vallató szája szélén.

– Azt hiszem mára be is fejeztük! Már tudja, mit veszített! Már tudja, hogy mi az, amit többé nem fog érezni! Ha újra érzi, akkor se lesz már ugyanaz, mint akkor volt. Az a darabka hiányozni fog örökre!