A búcsúzás tudománya, avagy au revoária!

Már nyolc óra múlt húsz perccel!! És még mindig itt toporgok. És hallgatom. Mondja, mondja. Pedig hétkor keltem és úgy terveztem, hogy nyolckor elindulok. Hét órakor megszólalt az ébresztő órám (kínai gagyi), felpattantam és lenyomtam. Jó is volt így, rögtön kiszállt a szememből az álom a reggeli tuc-tuc zene hallatán. Álmosan kóvályogva kimentem a mosdóba, és hideg vízzel megmostam az arcomat. A fogkeféről belepottyant a fogkrém a mosdóba. Sebaj, kihalászom valahogy! Ha már a fürdőszobában voltam, le is zuhanyoztam. A törölközőt a derekamra csavarva visszacsoszogtam a szobába…

A fürdőszoba ajtó nyikorgására ébredt fel. Álmosan nézett körbe. A zuhany hangos csobogása mint a Niagara vízesés, zavarta a fülét. Kócos hajába beletúrt, közben hunyorogva próbálta elolvasni az ébresztőóra villódzó számait. Hét óra múlt pár perccel. Miért kell szombaton felkelnie ilyen korán? A hétköznapok monoton és terhes fáradtsága nyomta a vállát. Csak egy kis pihenésre vágyott. Egy kicsivel több alvás, ennyit szeretne csak!

Megkerestem a ruháimat. Alsónadrág, zokni, póló, pulóver, farmer. Minden megvan. A fürdésre már biztos felébredt. Ilyenkor mindig morcos. Ha nem indulok el időben, nem fogom elérni a nyolcas buszt! Próbálom óvatosan becsukni a könyökömmel a szekrány ajtaját, de a rugó nyers erővel becsapta az ajtót.

Bumm! Még a fejére húzott párnán keresztül is hallotta a szekrényajtót! Miért nem lehet jobban vigyázni?? Miért nem lehet a másik szobában átöltözni? Miért kell minden szombaton csapkodni az ajtókat korareggel? Unta már!

Öltözködéssel megvagyok! Szuper! Már csak a könyveket kell a fiókból kivenni. Természetesen ilyenkor szakad ki az IKEA -s fiók alja! Nagy puffanással esett a padlóra a 3 szakkönyv. Gyorsan felkaptam, és már rohantam is ki  szobából. Menetközben felkaptam a cipőmet és a táskámat.

Újabb hatalmas puffanás! Mintha az ég dörgött volna. Ezt már nem bírta elviselni. Kicsúszott az ágyból, magára vette a köntösét, és elindult az előszobva fele. Hallotta, ahogy nyikorog a padló a gumicipő alatt. Sok mindent eltűrt már ezalatt az egy év alatt, de az Ő türelme is véges! Ezért máshol már ölre mennek, gondolta magában! Női mivolta ezt megakadályozta, de azt nem, hogy szörnyen lehordja a föld színéig! ELÉG A HAJNALI HANGZAVARBÓL!

Cipők rajtam, könyvek a táskámban, a zsebemből előhalászom a kulcsot és a zárba nyomom. Egy kattanás, nyílik a hevederzár. Még egy kattanás, nyíilik az ajtó. Már csak 5 percem van, hogy elérjem a buszt!

Az előszobában szerteszéjjel voltak a cipők. Megbotlott az egyikben, majdnem orra esett. A tükörből egy nyúzott női arc tekintett vissza rá. 35 éves egy gyereke van, mégis 45 -nek néz ki reggelente. Nem is érti, hogy tudják mások olyan jól karbantartani magukat?!?! Talán a betegsége az, ami ennyit rontott. A gerincproblémák után jött a pajzsmirigy alulműködés. Mivel tudja még az ég verni??? Hallotta, ahogy becsapódik az ajtó! Gyorsan magára rántotta a papucsát, és odalépett a bejárathoz. Két kattanás, és máris nyitva volt.

Gyorsan megnyomom a lift hívógombját, közben a telefonomon vizslatom az időt. Még 3 perc. Fejben lejátszom az egészet. 1 perc a lift, 15 mp amíg a lépcsőházi ajtóhoz érek. Onnan 1 perc futás, és még van egy perc biztonsági rés. Ha esetleg valami közben történne. De mi történhetne?

Hallotta, ahogy a lift közeledik. Sietnie kellett, hogy elérje! Kilépett a lépcsőházba, borzosan, papucsban és köntösben. A liftajtónál ott állt a szakállas ember. Ránézett, ő visszanézett rá. Majd a szemét a padlóra irányította.

A lift kijelzője vibrálva mutatta az emeleteket, 6, 7, 8 és végre a kilencedik emelet! Már nem állíthast meg semmi. Vagyis… Hálóköntösben és papucsban egy torzonborz nő állt a folyosón. Jaj, nem… Már megint felkeltettem!

„Ez így nem mehet tovább!” – sipító hangom mondta, szinte sziszegett! Minde szombaton ugyanaz a csapkodás, dörömbölés, tologatás, húzogatás! Egy kis csendre, nyugalomra vágyom, legalább ilyenkor!

„De én halk voltam!” – mondtam, miközben a szememet a földre szegeztem. Tudtam, hogy nem voltam halk, de az ember ha siet, akkor csapkod!

„Ha elő lenne minden készítve, akkor nem kellene a szekrényeket nyitogatni, nem kellene a fiókokat szétszedni!” – fortyogva beszélt, miközben kócos hajába túrt. Próbálta elkapni a szakállas tekintetét, de az továbbra is a földet nézte megkövülten.

A liftajtó kattanva megállt. Már csak be kellene szállnom, és rohanhatnék. De ha valaki beszél hozzám, akkor nem tehetek semmit. „Elnézést!” – motyogom, de Ő nem hallja meg.

„Miből tellene szombaton egy kicsit korábban felkelni, csöndesen felöltözni, nem rugdosódva elrohanni?” – Itt már kifogyott a türelemből, és a fél lépcsőházat felordítva beszélt. Elragadta a hév! A szürke hétköznapok nyomása most egyszerre kiszabadult, mint palack a szellemből. A munkahelyi megaláztatások, a metróban utazó emberek közönye, a gondnok pökhendi odaszólása, és a gyerekkel kapcsolatos sikertelenségeit most végre kiadhatta magából! Szinte felszabadult, ahogy az első hangorkán elhagyta a tüdejét! Nem tudta abbahagyni, csak jött és jött a sok év alatt felhalmozódott fájdalom! Már nem is hozzá beszélt, már az egész világhoz intézte a szavait! Bűnbánást kért azokért a sérelmekért, amiket elkövettek rajta!

Mennem kellene, mert elkésem a buszt. De a szavak, mint pofonok csattantak rajtam. Szégyeltem magam, de tudtam, hogyha most nem indulok el, akkor újra elkésem! „Nézd, szörnyen sajnálom hogy megint felkeltettelek! De arról nem tehetek, hogy ennek a panelháznak a falai olyanok, mint a papír!” – Ezzel feltéptem az ajtót, és beugrottam a liftbe! 30 másodperc villant át az agyamon, ennyi időm van arra, hogy elérjem a buszt!

Ahogy a liftajtó becsukódott, Ő is elhallgatott. Szégyellősen nézett körbe! Szinte biztos volt benne, hogy a szomszédok a kukucskálón keresztül figyelik. De többé már ez se zavarta! A szomszéd nem fog hangoskodni ezután!